Öröm. Egy olyan kellemes érzés, amelyet önmagáért vágyunk. Valami, ami jó, valami, ami vonz minket. Keresése lelkünk legmélyebb rétegeibe van kódolva, mégis, pontosan az emberi elme és tapasztalás megszokott működése az, amely lehetetlenné teszi, hogy folyamatos örömben éljünk. Azok a kellemes ingerek ugyanis, amelyek örömmel töltenek el minket, egy idő után kifárasztják az elménket és az érzékszerveinket: a csokoládéevés, a simogatás, a zenehallgatás, a biciklizés vagy bármely más tevékenység, amely egy ideig örömet okoz, hosszabb távon már fárasztóvá és terhelővé válik mindenki számára. Senki sem tud 24 órán keresztül csokit majszolni, és fél óra vagy maximum egy-két óra múltán még a leggyengédebb ciróka is irritálni fogja a bőrünket – bármit is adunk a testünknek és az elménknek, az adott inger előbb-utóbb már teher lesz, nem pedig öröm.

Sokan jutnak ezért olyan következtetésre, hogy az öröm csak ritka pillanat az életben, amely csupán ideiglenesen töri meg a szenvedés, a tompaság és a küszködés vastag páncélját. Mások rafinált élvezetekkel próbálják biztosítani azt, hogy a gyönyör mindig találjon egy olyan csatornát, amely éppen nem fáradt. Számos ősi és modern szellemi tanítás azonban arra mutat rá, hogy mindazok, akik ily módon közelítenek az örömhöz, tévedésben élnek.

A Teremtő fúrta lyukak

Egy jógatörténet szerint az idők kezdetén a Teremtő úgy fúrta ki koponyánkon az érzékszerveket, hogy azok révén folyamatosan kifelé, a külső, tapasztalati világba tekintünk. Ennek következtében az ember abból próbál örömet és beteljesedést meríteni, ahogyan az elme és az érzékszervek korlátozott ereje összetalálkozik a világ folyamatosan változó jelenségeivel. Ez pedig, mint fentebb láttuk, hiábavaló vállalkozás a maradandó öröm megteremtésére.

Ám valamikor az ősidőkben, szól tovább a történet, élt egy bölcs, aki befelé fordította az érzékelés csatornáit, és ilyen módon feltárta belső világát. Annak legmélyén egy olyan valóságra lelt, amely lényének és az egész mindenségnek egyaránt forrása, és teljessége oly túláradó, hogy tudatos megtapasztalásával maradandó örömet és beteljesedést vihetünk egyéni életünkbe.

Szinte minden szellemi hagyomány ismeri azt az elképzelést, hogy a természet (úgy a kozmikus, mint az emberi) „rétegesen” épül fel. Ahogyan egyre mélyebbre hatolunk a valóságba, mind finomabb szintek tárulnak fel előttünk, az anyag pedig egyre inkább energiává válik. (Gondoljunk csak a szénhidrogének elégetésével és az atommagok hasításával vagy éppen egyesítésével felszabaduló energiára!). A több energia egyúttal több intelligenciát, rendezettséget, a létezés koncentráltabb, intenzívebb és vonzóbb állapotát jelenti, mely fokozott örömet nyújt a tapasztalás számára.

Van azonban egy végső pont, amelyen túllépve a valóság abszolút természete tárul fel. Itt már nincs sem anyag, sem energia, csak határtalan intelligencia. Az abszolútum nem egy dolog, nem egy tárgy, hanem az, ami van. Tiszta lét, tiszta tudatosság és tiszta, gyönyörűségteljes boldogság, ahogyan az indiai bölcselet jellemzi. A létezés oly koncentrált állapota, amelyet már inkább tiszta Létnek nevezhetünk, és amely teljességében túlcsordul önmagán: teremtő forrássá válik.

A hullám és az óceán

Fontos látnunk, hogy ez a transzcendens valóság nem úgy van „bennünk”, hogy lelkünk vagy szívünk mélyén hordozzuk, mint valami kicsiny szikrát. Inkább úgy képzeljük el, mintha egyéni létünk egy hullám volna az óceán felszínén, amely hétköznapi tudatosságában csak a vízfelszín fodrozódásait és tajtékait tapasztalja. Ha azonban a hullám elcsendesedik, elnyugszik, és a benne lévő víztömeg mélysége felé fordul, eljut az óceán mozdulatlan tömegéig. Felfedezi saját, mindvégig jelenlévő, ám eddig rejtettségben maradó határtalanságát, mely egyúttal a létezés örömének legkoncentráltabb forrása. „Nálpé szukham aszti, bhúmaiva szukham”: „Abban, ami kicsiny, korlátozott, nincs öröm. A valódi öröm maga a határtalan” – tartja a védikus bölcsesség. Az érzékszervekkel tapasztalt öröm folyamatosan keletkezik, majd elmúlik, így csak cseppjeit nyújtja az óceán boldogságának. A Lét öröme viszont nem függ a külső világ körülményeitől, nem feltételezi az elme és a számára kívánatos tárgyak találkozását. Időtlen, állandó, maradandó, teljes és egyszerűen csak van.

Minden nagy spirituális tanítás legfontosabb eleme, hogy ez a belülről elérhető végső valóság mindenki számára közvetlenül megtapasztalható. (A mennyek országa, mondja például Jézus, tibennetek van.) Az olyan mélymeditációban, amikor a meditációs folyamat túllép önmagán, és a tudatos elme beleolvad önmaga forrásába, közvetlenül megéljük a Lét örömteli állapotát. A mai világban elérhető módszerek közül ennek talán legegyszerűbb és leghatékonyabb technikája az e cikk szerzője által is évtizedek óta gyakorolt Transzcendentális Meditáció. Éppen ez az egyszerű módszer mutat rá arra, hogy minden emberben megvan az a képesség, hogy megtapasztalja létezésének transzcendens forrását, amely csak azért marad rejtve, mert nem vagyunk tudatosak róla. Nem rejti semmi más, csak tudatlanságunk kába létfeledése. Elfelejtettük, hol van a határtalanság, és ezért belevesztünk a feltételektől függő, korlátozott létezésbe, amely jó esetben is csak cseppenként tartogatja számunkra az örömet és a beteljesedést. A határtalanság, az öröm végtelenségének forrása azonban nincs messze, hiszen végső soron mi magunk vagyunk Az. Olyan ez, mint amikor a szemüvegünket keressük, pedig ott van az orrunkon!

Kozmikus öröm

A védikus hagyomány egy másik jelentős meglátása, hogy az ember fizikai és energetikai struktúrája is úgy van kialakítva, hogy fenntartsa a határtalanság örömének tapasztalását. Az ember mikrokozmosz: testünkbe, lelkünkbe van kódolva a végtelenség lenyomata. Ha ezt a roppant módon kifinomult, fantasztikus teljesítményekre kalibrált szerkezetet megfelelően használjuk, hatalmas segítségünkre van abban, hogy megéljük a kozmikus létezés örömét. Az ájurvéda bölcsessége olyan „örömvegyületekről” beszél, amelyeket a meditációban elcsendesedett tudat, a kipihent idegrendszer és a harmonikusan, tiszta, egészséges, teljes értékű élelmiszerekkel ellátott emésztőrendszer együttműködéseként kitöltik tapasztalásunkat, és hozzásegítenek ahhoz, hogy  behozzuk fizikai létünkbe a transzcendencia örömét.

Az élet él és élni akar

Az élet természete a növekedés, a teljesség túlcsordulása. A fejlődés nem áll meg ott, hogy a tudatos figyelem önmaga boldogságos forrásába merül. A Lét szeretné megosztani a maga teljességét, szeretne belépni az életbe, áthatni azt és beragyogni isteni fényével. Amikor az ember belemerül a Létbe, majd visszatér az aktív életbe, akkor elméje és ennek közvetítésével egész fiziológiája szivacsként szívja magába a transzcendens értékeket. A Lét felmagasztalja az életet, melyet öröm és teljesség jár át, s ennek nyomán növekedni és fejlődni kezd.

A befelé fordulás nem szükségszerűen jelenti a világtól való elszakadást. Amikor meditálunk, meditálunk, amikor pedig élünk, akkor a belső öröm és határtalanság nyomán igazán élünk. Sokan elfelejtik, hogy a szellem nagy emberei mind mosolyognak – gondoljunk csak a Buddha-szobrok derűs mosolyára!

A spirituális fejlődés az öröm, sőt az örömre való képesség növekedésével jár. Szellemi emelkedettségünknek tulajdonképpen ez kell, hogy legyen a mércéje, és nem az, hogy absztrakt eszméket kergetve mennyire lógunk ki a világból. Ez az öröm pedig – és talán ez a legcsodálatosabb az egészben – nem áll meg az egyéni létezés határánál. Azoknak az öröme, akiknek szívében elevenen él a Lét derűje, szétterjed a világban: átjárja, táplálja környezetük egészét és felemeli embertársaikat.

Pál Dániel

(A cikk az Elixír magazinban jelent meg először.)