“Ha van egy virágunk, akkor gyönyörködjünk a virágban, és ne bosszankodjunk a tüskék miatt. Ez a látás művészete, hogy bármit is látunk, az örömet hozzon, boldogságot hozzon, életet hozzon. Lásd azt, ami hasznos, ne azt, ami nyomorúsággal teli. Ez a látás művészete. A beszéd művészetét illetően pedig azt mondják, hogy szólj igazat, és olyan igazságot szólj, ami kellemes. Ne mondj olyan igazságot, ami bántó. Ez a Védák tanítása.”
Hogyan cselekedjünk? Tekintsük most át ezt a három részt: az első a karmáról szól, a cselekvésről. A második a mentális cselekvésről, ez az upászana-kánda, annak módja, hogyan imádjuk Istent, hogyan nyerjük el közelségét. Isten közelsége a halhatatlanságot jelenti, a mindenható létezéshez való közelséget. Végül pedig a dnyána-kánda következik, annak a tudásnak az elnyerése, amelynek révén örök életet élhetünk az Istentudatban. E három fejezet az élet három területét fedi le: a cselekvés fizikai mezejét, hogy miként tartózkodjunk és cselekedjünk ott; majd hogy miként üljünk Isten közelében; továbbá hogy miként kerüljünk olyan közel Istenhez, hogy örök egységet érjünk el vele, amelyben nincs elválasztottság. Ez a három terület.
Az egész Véda ilyen módon épül fel. A cselekvés mezeje, a karma-kánda az élet összes előírásával és tilalmával foglalkozik; azzal, hogy mi az, amit meg kell tenni, és mi az, amit nem szabad megtenni. Mindazok az előírások és tilalmak, amelyeket a különböző vallásokban találunk, és maguk a vallások is a Védák tudásából fakadnak. Ez a fejezet a cselekvéssel foglalkozik, egészen a születéstől a halálig, a reggeltől az éjszakáig – hogy mit kell tenni és hogyan kell cselekedni. Nagyon fontos ugyanis az is, hogy hogyan cselekszünk.
Léteznek különféle előírások olyan dolgokkal kapcsolatban, mint hogy miként használjuk a szemet vagy miként használjuk a fület. Ha valaki épp most hallott valamit, ne érezze magát emiatt nyomorúságosan. Nézzünk valami szépre. Ha van egy virágunk, akkor gyönyörködjünk a virágban, és ne bosszankodjunk a tüskék miatt. Ez a látás művészete, hogy bármit is látunk, az örömet hozzon, boldogságot hozzon, életet hozzon. Lásd azt, ami hasznos, ne azt, ami nyomorúsággal teli. Ez a látás művészete. A beszéd művészetét illetően pedig azt mondják, hogy szólj igazat, és olyan igazságot szólj, ami kellemes. Ne mondj olyan igazságot, ami bántó. Ez a Védák tanítása. Ez a tanítás eljutott a világon mindenhová, és mindenütt az emberiséggel marad, a világ összes szegletében, mivel ez az igazság. Az élet alapzatait képezik azok az igazságok, hogy miként viselkedjünk, miként lássunk, miként halljunk, miként beszéljünk, mit együnk és mit ne együnk. Mindezek nem újak a számunkra, hanem a Védákból erednek. Az embert tanítják, a gyermeket tanítják: menj erre és ne menj arra, nézd ezt és ne nézd azt, halld ezt és ne halld azt. Ha valaki ócsárol egy másik embert, azt ne halld meg. Ha valami szép zenét játszanak, akkor viszont élvezd azt!
Ezek a dolgok, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy mi az, amit meg kell tenni és mi az, amit nem kell megtenni, a vallás előírásai és tiltásai. Akár megértjük őket, akár nem, a mi biztonságunkat szolgálják. A gyermek meglátja az égő széndarabot, és az olyan gyönyörűen izzik, hogy meg akarja fogni, ám ha megvéded őt ettől, akkor sírni kezd. Te tudod, hogy a dolog ártalmára van, ő azonban úgy tudja, hogy valami élvezetes dolog vár rá, ám te megvéded őt. Te rendelkezel a tudással, ő nem rendelkezik a tudással. Ha tudjuk, mit kell ennünk, akkor rendben van, úgy viselkedünk. Ha nem tudjuk, akkor az idősebbeket követjük; azt, amit ők mondanak.
Manapság a szabadság láza olyan nagy, hogy mindenki reszket tőle. Az emberek nem tudják, hogyan élvezzék szabadságukat, egyszerűen csak szabadok akarnak lenni. A gyerekek szabadok akarnak lenni a szüleiktől, a diákok szabadok akarnak lenni a tanáraiktól. Ám csupán lázadni akarnak, és az állati természet felé haladnak, kiműveletlenül sodródnak mind távolabb vallásuk nagyszerű hagyományától, és zavarodottságukban nem tudják, merre tartsanak a világban.
A hagyományokat meg kell őrizni, a gyermekeknek pedig engedelmeskedniük kell a szüleiknek. A szabad világban az általános tendencia az engedetlenség, melyet menekülés és szenvedés követ. Mire az ember negyven éves korára elegendő tapasztalatot szerez, élete legnagyobb részét szenvedésben töltötte. Ez viszont nyomorúságos dolog! Valamit tennie kell a társadalom bölcseinek, hogy a tradíció fennmaradjon, hogy a szülők tapasztalata a gyermekek javát és gazdagodását szolgálja, mivel az engedelmesség az örök szabadság kiművelője. A szabadság jó dolog, ám annak számára jó, aki tudja, mi az élet, aki tudja, mi fog következni a jövőben. Aki azonban nem tudja ezt, az olyan, mint aki nem tud úszni, és nagy szabadságában beleugrik a vízbe, aztán megfullad. Legyen az emberé minden szabadság, ám a szabadság csak akkor hasznos, ha tudjuk, mi az élet, ha ismerjük a múltat és a jelent, ha tudjuk, miként tegyük a dolgokat. Nem szabad, hogy minden ember magára maradva kísérletezgessen! Nagy kegyetlenség a gyermekekkel szemben, amikor minden gyermek magára marad, hogy saját sorsának legyen kovácsa, ám nem adunk nekik útmutatást. Mindenki csak próbálkozik. Olyanok, mint a vízcsepp a falevélen: a legkisebb légáramlat is bárhová elfújhatja őket.
A Védák tudása megtalálható az összes vallás szentírásában foglalt előírásokban és tiltásokban. Általában nem látjuk előre a jövendőt. Ha ezt vagy azt tesszük, mi fog történni? Nem tudjuk. Van a cselekedeteknek egy bizonyos osztálya, amelyeket a bűn kategóriájába sorolnak, a cselekedetek egy másik csoportját pedig az erény kategóriájába. Ez erény, az pedig bűn. Lehetséges, hogy az elménk nem képes átlátni, hogy valami miért bűn vagy miért erény. Jobb, ha engedelmeskedünk. Az egyes nemzedékeknek minimum olyan mértékben kell tanítania a következőket, hogy egyetlen generáció se maradjon magára, hogy egyedül kísérletezzen. Mire ugyanis a kísérletezés véget ér, és megtanulják a leckét, hogy a bűnt elkövetve valami rossz történik, és jobb, ha ennek alapján inkább óvatosak lesznek, már nem marad idejük arra, hogy élvezzék az életet, mire végeznek a kísérletezéssel.
(vége az első résznek)
