India egyik legnagyobb tiszteletben álló bölcse volt Szvámí Brahmánanda Szaraszvatí, akit az utókor leginkább csak úgy ismer: Guru Dév – „az isteni mester.” Noha e titulust Indiában széles körben használják egy tradíció élén álló, nagy tiszteletnek örvendő gurura, az elnevezés mára már szinte tulajdonnévvé lett, melyet szerte a világon az ő személyével kapcsolnak össze.
A szellemi út
Guru Dév 1870. december 21-én (más források szerint 1868. december 20-án) született Rádzsarám Misra néven, Ráma szent városa, Ajodhjá közelében egy kis faluban, tehetős, köztiszteletben álló bráhmin családban. Spirituális útja szokatlanul korán kezdődött: mindössze kilenc esztendős volt, amikor elhagyta otthonát, hogy a Gangesz folyama mentén felfelé haladva egészen a Himalájáig gyalogoljon, és ott a végső valóság kutatásának szentelje életét. Az alábbi történet jól érzékelteti azt az eltökéltséget, amely minden más vágyat elemésztő lángként lobogott lelkében:
„Prajágba érve megmártózott a szent folyóban, majd egy csendes pontot keresve leült meditálni. Három napon át ült a folyóparton és meditált, amit csak egy reggeli fürdő szakított meg. Egy környéken posztoló rendőr napokig csodálattal telve figyelte a különös gyermeket, majd így szólt hozzá:
– Honnét jössz, Uram, és hová tartasz?
– Onnét jövök, ahonnét az egész világ jön, és oda tartok, ahová az egész világ tart – hangzott a kilencéves kisfiúk szájából meglehetősen szokatlan felelet.
– De hát pénz nélkül nem juthatsz messzire – próbálta meggyőzni a rendőr.
– Vagyonom nem más, mint a tetteim által szerzett érdemek, melyeket időtlen idők óta halmozok fel. Amikor ez a vagyon elfogy, e test is eltűnik, és nem jelenik meg többé. Kérem, ne aggódjék miattam, és térjen vissza a munkájához.”
Öt évig vándorolt a Himalájában, míg megtalálta azt a mestert, aki minden szempontból megfelelő vezetőnek bizonyult a szellem mérhetetlen mélységekbe vezető útján. Uttar‑Kásíban, a „Szentek Völgyében”, egy kicsiny remeteségben lakozott ekkortájt Szvámí Krisnánanda Szaraszvatí, az a neves bölcs, aki nem csupán a szentírások terén rendelkezett hatalmas műveltséggel, hanem a szellemi önmegvalósítás ritka kincsének is birtokában volt. E felébredett mesternek adta át magát a fiatal aszkéta, és ez az odaadás olyan tiszta volt, olyan izzó spirituális tűzből táplálkozott, hogy a mester hamarosan ráébredt, legifjabb tanítványa, bár még szinte gyermek, messze túlszárnyalja társait. Így neki adta tovább azt a Tudást, mely megnyitja a lélek mélyén az Önvaló kapuját, és a felébredés közvetlen megtapasztalásához vezet. A fiatal tanítvány hamarosan elérkezett az Önvaló, a mindent átható Szellem végső realizációjához (úgy mondják, 25 éves kora körül járhatott ekkor), és dzsívan-muktaként, az Abszolút Szellem tudatosságában mindörökre elmerült, megvilágosodott lélekként élte le további életét. Az 1906-os Kumbha Mélán, a 12 évenként megrendezett nagy vallási fesztiválon formálisan is beavattatott a szannjászík, a világról lemondott vándorszerzetesek rendjébe, és mesterétől a Szvámí Brahmánanda Szaraszvatí nevet kapta, melyben a Szvámí („úr”) előtag jelzi, hogy ő mint „önmaga ura” egy világról lemondott szannjászí; a Szaraszvatí (a bölcsesség istennőjének neve), a szannjászí-rend egyik ága, melybe mestere is tartozott; a Brahmánanda név, melynek jelentése „az Abszolút Szellem gyönyörűsége”, pedig arra a spirituális kvalitásra utal, melyet lénye tükrözött: az Isteni Valóság tiszta, üdvös boldogságára.
A mester
Guru Dév élete legnagyobb részét magányos, nehezen megközelíthető helyeken töltötte, barlangokban, sűrű erdők mélyén tanyázott a Szellem határtalan valóságába merülten. Ez az áldott, boldogságos csend, mely átitatta egész személyiségét, szinte spirituális jelzőfényként vonzotta magához azokat a tiszta lelkeket, akik őszinte eltökéltséggel kutatták az élet végső igazságait. Bár magányban élt, mégis egyre terjedt a híre: Észak- és Közép-India dzsungeljeiben él egy bölcs, akinek szellemi ragyogása azt az érzést kelti, mintha az Upanisadok egyik híres látnoka jelent volna meg ismét a Földön, aki nem csak művelten beszél a lelki értékekről, de lényének egész valósága a Szat-csit-ánanda, a transzcendens Lét, Tudat és Boldogság igazságát testesíti meg.
Amikor pedig nagyritkán ellátogatott Benáreszbe, Ajódhjába vagy egy másik szent városba, a darsanjára [darsan: egy szent ember „látása”; a vele való találkozás] vágyakozók pillanatok alatt tudomást szereztek jelenlétéről, és tömegesen csődültek lakhelye köré. Tanításai egyszerűek voltak, mégis mélységesek és egyenesen az emberek szívéhez szóltak. Nem dogmákat és szabályrendszereket sulykolt követőibe, hanem a lelkiség eleven lényegét adta át, melyet ő maga is élt. Megvilágosodottsága minden szellemi eszményt magában foglalt, s jelenlétében eloszlottak a különféle irányzatok közötti különbségek, mivel minden út és iskola képviselője a maga ideáljának megtestesülését látta meg benne.
Darsanjai gyakran néma csendben zajlottak. Ritkán szólalt meg, akkor is csak keveset beszélt, ám azok, akik a közelében voltak, mégis úgy tapasztalták, hogy ez a csendes Jelenlét, a belőle áradó rendkívüli szentség minden szónál ékesebben válaszolta meg kérdéseiket. Mint azt számos nagy bölcsről feljegyezték, ő is képes volt pusztán jelenlétével átadni a szamádhit, a transzcendencia közvetlen tapasztalatát. Kisugárzásának óriási erejével kapcsolatban mesélik, hogy akinek egyszer is a szemébe nézett, soha nem tudta elfeledni azt. A dzsungelben a vadállatok tisztelettudóan tértek ki útjából, és a természet csodálatos módon mindig gondoskodott szükségleteiről: számos vándorszerzetessel ellentétben soha nem kellett kérnie vagy koldulnia.
Guru Dév nem fogadott el pénzbeli adományokat. Mindazoknak, akik anyagi értékeket akartak neki felajánlani, igen különös választ adott: Inkább add nekem a hibáidat, a bűneidet, a fogyatékosságaidat – mindenedet, ami közted és Isten között áll, és amihez tudatlanságodban olyannyira ragaszkodsz. Az alábbi történet is egy ilyen esetet örökít meg, és ékes példája annak, hogy egy igaz Mester miként használja szellemi erőit a nála menedéket vevők spirituális átformálására:
„Egy napon egy rendkívül gazdagnak tartott ember jött Guru Dévhez, s így szólt hozzá:
– Olyan boldogság tölt el mindig, mikor hozzád látogatok! Megengednéd, hogy adományozzak valamit az ásramodnak?
– Nem – felelte Guru Dév. – Nem a pénzedet akarom, hanem azt, ami a legdrágább a számodra!
– Az ingatlanjaimat szeretnéd?
– Nem, hiszen azok nem is a tieid, oly sok adósságba verted már magad!
Az ember ekkor nagyon megrémült, ám Guru Dév csendesen folytatta:
– Van egy kis doboz a zsebedben. Ami abban van, azt akarom, hiszen az a legdrágább a számodra! Erre a kokainra költötted minden pénzedet, és emiatt tetted oly boldogtalanná a családodat. Ha bármit fel akarsz nekem ajánlani, ne a pénzedet, hanem a hibáidat ajánld fel, hogy megváltassál és ismét egésszé lehessél.
Az ember remegő kézzel vette ki zsebéből a dobozkát, és odanyújtotta Guru Dévnek. Leborult a mester előtt, és hosszú időn keresztül maradt úgy, majd szívének legmélyéből jövő hálát adott neki, hogy kigyógyította függőségéből.
Guru Dév végül így szólt hozzá:
– Most menj, térj vissza a munkádhoz, és tedd boldoggá a családodat!”
Miután tisztelői húsz éven át kitartóan kérlelték, Guru Dév 1941-ben előjött a magányból, és elfogadta a himalájai Dzsjótir Math kolostorában a Dzsagad-guru Sankarácsárja posztját, azaz voltaképpen Észak-India szellemi vezetőjévé vált. Nagy tisztelője volt Radzséndra Praszád, az Indiai Unió első elnöke, és Szarvépalli Rádhakrisnan, a neves filozófus (később maga is államfő), aki „a Megtestesült Igazság”-ként magasztalta őt. Guru Dév azonban ugyanúgy otthon érezte magát a vakon hívő, egyszerű emberek között, akik a Földön járó istenségként tekintették rá, és örömmel vett részt azokon a nép által olyannyira szeretett látványos felvonulásokon, melyek során immáron tömegek részesültek darsanjában.
Guru Dév bölcsességét legkedvesebb tanítványa és szellemi örököse, Maharishi Mahesh Yogi osztotta meg a világgal, és tervét, melynek célja a világ spirituális megújítása, a Maharishi által alapított világméretű mozgalom igyekszik megvalósítani szerte a földgolyón.
Guru Dév 1953. május 20-án lépett ki testéből, hogy visszatérjen a Megnyilvánulatlanba, ám szelleme tovább él és vezet minket, ott, abban a mélységes, éteri finomságú csendben, ahol a lélegzet teljesen megáll és az elme a transzcendens, Tiszta Tudat határtalanságába tér.
[Az írás korábban az Elixír magazin hasábjain jelent meg.]