“Általában nem beszélek nyilvánosság előtt Sankara filozófiájának fogalmait használva, mivel azt a lemondás és a világtól való elvonulás jegyében félreértelmezték. (…) A jóga célja, hogy az elmét száznyolcvan fokkal befelé fordítsa, és azután hadd legyen csak az elme a tiszta boldogságban. A Védánta célja pedig azt, hogy intellektuálisan elmondja nektek, hogy azt a tiszta boldogságot a transzcendentális állapotban tapasztaltátok. Amikor kijöttök belőle, akkor magatokkal hoztok valamit abból a tiszta boldogságból, abból a csendből, egészen addig, míg nem kezditek teljesen élni azt a csendet. Ezt az információt adja meg a Védánta, és ezt jelenti a jóga. A meditáció egyirányú előrehaladása a Védánta, amely lehetővé teszi, hogy az Önvaló-tudat Kozmikus Tudattá legyen. Az elme befelé történő haladása elvezet az Önvaló tudatához, a jóga céljához, az elme kifelé történő haladása pedig, mely az istenitől a világ felé tart, a Védánta útja – ez az Önvaló-tudat alapjáról kiinduló Kozmikus Tudat. A Védánta területe az Önvaló-tudattól a Kozmikus Tudat felé haladás, az obejktív tudattól az Önvaló-tudatig való haladás pedig a jóga területe. A Transzcendentális Meditáció során egy csapásra foglalkozunk mind a kettővel.”
Boldog vagyok, hogy itt lehetek ma reggel a Dél-Kaliforniai Egyetem diákjainak társaságában. A diákélet a felkészülés ideje, felkészülés a sikeres életre. Ez az az időszak, amikor fel kell készülnötök arra, hogy jól működő testtel, jó elmével és jó lélekkel rendelkezettek, s minden egyéb tekintetben is fejlettebbek legyetek avégett, hogy egy jobb életnek örvendhessetek és eztán is minden jót biztosíthassatok magatoknak. A diák tevékenysége az életre való felkészülés ideje.
Mint tudjátok, a tevékenység egész mezeje az elme játéka csupán. Az az ember, akinek erős elméje van, sikeresebb a világban. Többet visz véghez, többre tesz szert, többnek örvend. Minden az elme erején múlik. Ti itt az egyetemen vallástudományt tanultok. Úgy hallottam, hogy a világvallásokat tanulmányozzátok, és hogy az összes vallás összehasonlításával célotok az, hogy tiszta képet kapjatok arról, milyen út vezet azt élet teljes dicsőségéhez.
A vallás az az út, amely az életben elvezet minden fejlődéshez, minden dicsőséghez, végezetül ahhoz az örökkévaló dicsőséghez, mely az élet esszenciális természete, örök üdvös boldogság. A vallás a közvetlen út, mely az örök üdvösséghez, a megváltáshoz vezet.
A filozófia leíró jellegű tudomány. A filozófia leírja az élet célját. A vallás utat szolgáltat ehhez: tedd ezt és ne tedd azt, hogy szabad belépést nyerj a mennyek országába, mely tebenned van. Bennünk és rajtunk kívül is a mennyek birodalmának örök boldogságát kell megtapasztalnunk. Amikor pedig megtapasztaljuk belül, akkor kívül is megtapasztaljuk. Bármi, ami közel is van meg messze is, könnyebben elérhető, ha a közelebb lévő végéről ragadjuk meg. Ezért van az, hogy az összes vallás célja, hogy békét, prosperitást és boldogságot biztosítson, itt és most és a jövőben is. Ezért van az, hogy az élet célja, az élet morális célja, az erényes életvitel. A vallás elmondja nekünk, hogy miként tegyük ezt és miként tegyük azt, elmondja, hogy mi az erény és a mi a bűn, és eltántorít attól, hogy a bűn felé haladjunk. Ez a megváltáshoz vezető gyakorlati út; ez az életben való mindenféle előrehaladáshoz vezető út. A vallás területéhez tartozik az, amit meg kell cselekednünk, és az, hogy ezt miként cselekedjük meg. A filozófiához pedig az tartozik, hogy mi az, amit el kell érnünk az élet céljaként, a vallásos élet eredményeként.
Miközben bemutatásra kerültem, úgy mutattak engem be, mint aki a Sankarácsárja Rendhez tartozik. Sankara filozófiája az, hogy ez az egész világ tiszta boldogság, és én magam is tiszta boldogság vagyok, semmi más.
Ez az egész mindenség a Brahman. A Brahman abszolút tiszta boldogság, örökkévaló tiszta boldogság, a végső valóság, a létezés igazsága. Így mindez tiszta boldogság, és én Az vagyok, csakis Az. Nem létezik más, mint Az. Nincs semmi ami létezne, kivéve Azt, és Az tiszta boldogság, így minden, ami van, tiszta boldogság. Ez Sankara filozófiája.
Hogyan éljük meg ezt az életben? Ez az élet legnagyszerűbb filozófiája! Minden, ami van, tiszta boldogság; a mennyek országa mindenütt jelenlévő. Mivel ti már tanultatok a vallásokról, és volt már szerencsétek némi filozófiai gimnasztikához, mindjárt megnézzük, hogy miként lehet ez az egész világ tiszta boldogság, mivel valószínűleg azt gondoljátok, hogy egyedül a tiszta boldogság az, amit nem tapasztalunk, minden mást pedig igen. Nyomorúságot, fájdalmat tapasztalunk, boldogságot is tapasztalunk, de az, amit tiszta boldogságnak nevezünk, az a legmagasabb szintű boldogság, mely állandó természetű. Ez a legnagyobb intenzitású boldogság, mely egyúttal állandó természetű.
Amikor mindent mulandónak és változónak találunk, és semmi sem tűnik állandónak – akkor hogyan lehet a boldogság állandó és hogyan lehet minden boldogság? Hogyan lehet ez a virág boldogság, hogyan lehetnek ezek a levelek boldogság? Mit jelent ez?
A tudomány segít eljutnunk arra a következtetésre, hogy ez az egész világ tiszta boldogság. A sankarai filozófia nem egy őrült elme értelmetlen képzelgése. Ez a legkiválóbb tudományos elmék tapasztalata. Tudjuk, hogy a modern anyagi tudomány a kémia területén vizsgálódva kijelentette, hogy az egész világ atomokból és molekulákból áll. Az elektronok és a protonok nem mások, mint elektromos töltések; így az egész mindenség elektromosság, az összes forma nem más, mint formátlan elektromosság. Ezt nem vitathatjuk. Ez a tudomány tételes igazsága. A modern tudomány szerint ennek a levélnek és ennek a virágnak a végső valósága nem más, mint formátlan elektromosság, formátlan energia. Így mindezek a formák, a rózsa egész szépsége pusztán erre a formátlan energiára történő rávetülés. A levél összes zöldje csupán a formátlan energiára történő rávetülés. A tudomány vizsgálódásai tehát arra a vélekedésre késztetnek bennünket, hogy az összes formán, mintán és színen keresztül valójában a formátlan energiát tapasztaljuk meg. Ez az anyag végső valósága – a formátlan energia.
Most hogy a formát felszámoltuk, csak az energia marad. Az anyagi tudomány eredményei alapján manapság abban a helyzetben vagyunk, hogy elmondhatjuk, az egész világ tisztán formátlan energia, noha tapasztalásunkban számtalan különböző dolgot mutatkozik.
A jég nem más, mint víz. Az jég összes részecske vízrészecske. A jég teljes mértékben víz, még akkor is, ha jég formájában tapasztaljuk. Nem más, mint víz. Az összes forma és a jelenségek összes különböző tapasztalata nem más, mint formátlan energia. Mihelyst képesek vagyunk igazolni, hogy a létezés valóban energia, mindaz, ami létezik, energia lesz és semmi más. Ez pedig kétségtelen tény.
Tovább is mehetünk a vizsgálódás terén. Most, hogy az anyagot visszavezettük az energiára, az összes formát a formátlanságra redukáltuk. Az anyagi tudomány itt véget ér, mivel ennek vizsgálódásai az anyag területén való vizsgálódásokat jelentik. Most viszont eljutottunk az anyag végére. Az azonban még nem a létezés egésze. Tudjuk, hogy rendelkezünk egy testtel, ami anyagi. Most viszont igazoltuk, hogy a test valósága az energia.
Ám létezésünknek van egy másik valósága, ez létezésünk szubjektív aspektusa. A test a létezésünk objektív aspektusa; az elme, az értelem, az ego és a lélek pedig a létezésünk szubjektív valósága. Az anyagi tudomány területén a vizsgálódás csupán objektív természetű. Ám ez még nem terjed ki mindenre, ami a világmindenségben létezik.
Ha lenne rá módunk, hogy vizsgálódásunk tárgyának finomabb rétegeibe hatoljunk, hogy megtaláljuk, miből van az elme, miből van az intellektus, miből van az ego, akkor végül eredményre jutnánk. A Brahman, a tiszta boldogság az a valóság, amiből az ego van, amiből az intellektus van, amiből az elme van és azután, tovább lépve a durvább megnyilvánulások területére, ez az, amiből a test van, és amiből ez az egész határtalan, roppant világmindenség van. Ugyanaz az egyetlen egy dolog, ugyanaz az egyetlen elektroni, protoni energia alakul át a levél formájává, a szár formájává, a virág formájává és az összes különböző elem formájává, az univerzum összes permutációjának és kombinációjának formájává. Az egyetlen, formátlan energia nyilvánítja meg önmagát különböző formákban. Az univerzum vizsgálatát tovább folytatva: az egyetlen, tiszta boldogsággal teli, végső valóság hatja át az ego, az intellektus, az elme, a test és a világegyetem egészét. Így jutunk el annak igazolásáig, hogy ez egyetlen, soha nem változó valóság. A legvégső valóság változatlan.
Az összes változás a relatív, a viszonylagos valóság területén zajlik. Az összes relatív dolog végső valósága az abszolút. Az abszolút soha nem változik; nem ismer változást; örökké ugyanaz; és lényegi természete a tiszta boldogság tudat. Tiszta boldogság tudat, abszolút tiszta boldogság tudat, „szat-csit-ánanda”, Brahman. Ez a végső valóság, és „egyedül ez létezik”, és „én Az vagyok” és „te Az vagy.” Ez az élet valósága. Ez az élet összes szubjektív aspektusának valósága. Ez az élet összes objektív aspektusának valósága. A szubjektív és az objektív személyiségünk két valósága.
A szubjektív személyiség: az összes tapasztalás, a bennünk lévő tapasztaló. A tapasztaló az érzékszerveken keresztül bejövő benyomásokból, az elméből, az intellektusból és az egóból áll. A lélek viszont túl van a szubjektív és objektív aspektusokon. Mint tudjátok, miközben úgy találjátok, hogy az objektív aspektus változik, a szubjektív személyiség is változáson megy keresztül. A test soha nem stabil, mindig változik. Ugyanígy személyiségünk szubjektív és objektív aspektusa is változik. Az ember szubjektív és objektív aspektusa egyaránt állandó változáson megy keresztül.
Ennek az összes változásnak a gyökerénél az élet soha nem változó alapelve húzódik: Az vagyok én, és Az az élet valósága. Az a valóság soha nem változik, és Azt Sankara filozófiájának nyelvén Brahmannak nevezzük. A Brahman természete az, amelyről Krisztus azt mondta, „a mennyek országa”, illetve, hogy „én és az Atya egyek vagyunk.” Ez az egységnek az a szintje, amely nem ismer kettősséget, amely meghaladja a természet összes szintjét, szubjektívet és objektívet egyaránt.
Ez az abszolút mezeje, a Lét állapota, a Lét tiszta állapota. Ez egy transzcendens valóság, mely a személyiség szubjektív és objektív állapotait egyaránt meghaladja. Ennek a természete a tiszta boldogság. E tiszta boldogság pedig, mivel ez a végső valóság, mindenütt jelenlevő. Ez a levegőben található összes gáz végső valósága, ez minden dolog végső valósága. És az, ami minden dolog végső valósága, egyben minden dolog leglényegibb alkotója. Ha például a víz a jég legvégső valósága, akkor a víz a jég alkotója, és azt találjuk, hogy a jég valóban nem más, mint víz.
Mivel a Brahman minden dolog végső valósága, Az, és egyedül Az, áthat mindent. Egyedül Az nyilvánítja meg Önmagát különböző fokozatokban, mintha csak ez az elvont, formátlan valami különböző fokozatokban nyilvánította volna meg magát, hogy az összes névvé és formává legyen, hogy az ember szubjektív személyiségének összes aspektusává legyen. Valahol ez lett az egóvá, valahol ez lett az intellektussá, valahol az elmévé, valahol az érzékszervekké, valahol a pránává, vagyis a lélegzetté, valahol a körmökké, valahol az ujjakká, valahol a plafonná, valahol a földdé, a kövekké, a fákká vált. Az nyilvánította meg Önmagát különböző fokozatokban. Az egész kozmosz nem más, mint az Egy különféle permutációi és kombinációi. A változatlan elv az, amely változik és egyre csak változik. Az pedig természete szerint nem más, mint tiszta boldogság. Ha a tiszta boldogság egyetemes, ha a tiszta boldogság mindenütt jelenlevő, ha a tiszta boldogság van kint és bent, akkor hogyan lehet, hogy nem tapasztaljuk? Ez a kérdés. Hogyan veszíthettük el a tapasztalatát annak, ami mindent áthat, ami kint is és bent is megvan – hogyan veszíthettük el ennek a tapasztalatát?
Ennek a hogyannak a megválaszolásához vizsgáljuk meg azt a gépezetet, amelynek segítségével a tapasztalásunk létrejön. Ez a gépezet az elme, maga a tapasztalás pedig az érzékszervek segítségével jön létre. Tudjuk, hogy az érzékek csak addig képesek tapasztalni, amíg a tárgyak durvák. Amikkor a virág nagy, a szem látja. Ha a virág nagyon parányivá válik, a szem már nem képes látni, és egy mikroszkópra lesz szükségünk. Amikor egy hang erős, a fül hallja, amikor viszont kifinomulttá lesz, a fül nem képes meghallani. Amikor egy illat erős, az orr érzi, amikor viszont gyengévé válik, az orr nem képes érzékelni.
Mint láthatjátok, tapasztalásunk gépezete csak az objektív valóság durva aspektusát tudja érzékelni. Az objektív valóság kifinomultabb aspektusait az érzékek nem képesek megtapasztalni. És mivel az elmét mindig lefoglalja az, hogy az érzékszerveken keresztül tapasztaljon dolgokat, az elme csak a természet durvább aspektusait képes érzékelni. A természet kifinomultabb arculata megmarad a színfalak mögött, mivel a gépezet durva. Az érzékszerveknek nincs meg a képességük arra, hogy a kifinomultabb valóságot tapasztalják. A szemek nem képesek meglátni a parányi dolgokat. Mind nagyobb mikroszkópokra van szükségünk ahhoz, hogy megláthassuk az egyre kifinomultabb dolgokat, és a legfinomabb tárgy még a legerősebb mikroszkóp korlátait is meghaladja. Mivel az elme már hosszú ideje azzal foglalatoskodik, hogy az érzékszerveken keresztül tapasztalja meg a dolgokat, az elmének a tapasztalásra szolgáló képessége olyan, mintha eltompult volna. A természet kifinomultabb tartományát nem tapasztaljuk. Életünk egész területe a természet dicsőségének durvább oldalán zajlik.
Tudjuk, hogy az erő és a szépség a természet kifinomultabb részeiben rejlik. Ha megütünk valakit ezzel a virággal, akkor az fáj, ám ha annak atomjait hoznánk gerjesztett állapotba, akkor felrobbanna. Az erő a természet kifinomultabb tartományaiban rejtezik. Ha elszakítjuk a virág szirmait, akkor az létrehoz ugyan valamiféle hőenergiát, ám felettébb csekély mennyiségben. Ám ha ketté tudnánk hasítani egy atomot, akkor az egész felrobbanna. Az erő a természet kifinomultabb tartományaiban rejlik, a dicsőség a természet kifinomultabb tartományaiban rejlik, a szépség a természet kifinomultabb tartományaiban rejlik. A természet finomabb régiói elragadóbbak, jobban lenyűgöznek, nagyobb dicsőséggel teliek, mint az élet durva tartománya. Ameddig csupán a durvább területeket tapasztaljuk az érzékszerveken keresztül, addig korlátozzuk életünk örömeit. Az egész az anyagi területre, a durvább tartományra korlátozódik, ám emellett még ott van a kifinomultabb tartomány. Az anyagi területre és az érzékszervi tapasztalatokra korlátozódó élet csupán az élet durvább mezejét jelenti.
A Transzcendentális Meditáció az a technika, amelynek révén az elmét eljuttatjuk a természet kifinomultabb dicsőségeinek megtapasztalásához, és ekkor az elme minden egyes lépés során egyre nagyobb dicsőséget tapasztal meg, míg meg nem tapasztalja a Transzcendens dicsőségét, amely maga az örökkévaló tiszta boldogság. Mivel csak ezt az oldalt tapasztaljuk, tapasztalásunk területe pusztán kifelé korlátozódik. A külső és a belső kifejeződések a természet durvább és kifinomultabb dicsőségét jelentik. Amikor az elme egy köztes helyen van, valahol félúton a természet durvább és finomabb dicsősége között, akkor erre az oldalra kezd húzni. Amikor ennek a durvább oldalnak az irányába fordul, akkor hátat fordít az élet finomabb tartományainak. Ha lenne egy mód arra, hogy a tapasztalás irányát arrafelé fordítsuk, az elme tovább haladna abba az irányba, mivel az életnek ezen a területén található nagyobb boldogság vonzereje természetes módon húzza maga felé az elmét.
Az elme minden egyes lépésnél tovább halad a nagyobb dicsőség felé, egyre nagyobb és nagyobb dicsőséget élvezve. Végezetül a hang formájának legnagyobb dicsőségét élvezi, a természet legnagyobb dicsőségét a pont-természetnél, a pont-hangnál, a pont-formánál, a pont-illatnál, majd pedig azt is transzcendálva – azon is túllépve – eljut az abszolút mezejére és teljességgel elszakad ettől a földi világtól. A befelé való haladás az élet nagyobb dicsősége felé történő haladás, mely a legnagyobb dicsőség, az élet örökké tartó dicsősége, az örök tiszta boldogság és az abszolút felé vezet.
Csak egy egyszerű dolog, amit kifelé tapasztalunk, befelé viszont elkezdjük közvetlenül megtapasztalni saját természetünket. A saját természetünk megtapasztalása annak a tiszta boldogságnak a megtapasztalása, amely abszolút, és amely a mindenütt jelenlévő, transzcendens valóság megtapasztalását jelenti.
Ez csak annyiból áll, hogy megengedjük az elme számára, hogy megtapasztalja a közvetítő eszköz belső dicsőségét, bármi is legyen az a közvetítő eszköz. Veszünk egy formát és egészen addig redukáljuk, amíg nullára nem csökken, és így belevetjük az elmét a Transzcendensbe.
Fogunk egy hangot és elkezdjük azt egyre finomabbá tenni. Eljutunk a hang mind finomabb tartományaihoz, eljutunk odáig, hogy már csak az elmével gondoljuk azt. Ez a legfinomabb hang, ám ha rendelkeznénk annak technikájával, hogy még a hang mentális gondolását is tovább csökkentsük és megtapasztaljuk annak finomabb szintjeit a gondolatban – hiszen a hang mentális gondolása csupán egy gondolat – és ha a gondolat fokozatosan csökkenthető volna, egészen addig, amíg a gondolat nullára csökken, belevetve az elmét a Transzcendensbe, akkor ez volna a módja annak, hogy mind nagyobb dicsőséget élvezzünk a természetben. Nincs ebben semmiféle miszticizmus. Az egész folyamat a közvetlen tapasztalás folyamata. Az egész előrehaladás tudományos. Minden megmagyarázható, minden megvizsgálható a közvetlen tapasztalás részén, tudományos módon. A Transzcendentális Meditáció egész folyamata tudományos, és nem áll másból, mint hogy megtapasztaljuk a természet mind finomabb dicsőségét, míg végül eljutunk ahhoz, hogy a mindenütt jelenlévő dicsőségét élvezzük.
Mivel az elmét mindig lefoglalja az, hogy az érzékszerveken keresztül tapasztaljon, csupán a természet durvább tartományait tapasztalja, mintha csak az elme képessége eltompult volna. Hadd tapasztalja meg a természet kifinomultabb tartományait, és az elme tapasztalásra való képessége egyre fokozódik. Ez az elme megtisztításának módja. Ez az elme élessé tételének a módja. Ez a módja annak, hogy kibontakoztassuk az elme óceánjában benne rejlő ki nem bontakoztatott képességeinket. A kifinomult természet egész tartománya az elme tartománya. És az elme egész tartománya az elme óceánja: a tudatos elme, a tudatalatti elme, a szuper tudatos elme, végezetül pedig a tiszta tudat óceánja. Ahogyan lehetővé tesszük az elme számára, hogy a közvetítő eszköz mind finomabb aspektusait tapasztalja meg, úgy a tudat egyre mélyebb tartományaiba jutunk el, míg végül elérjük a tiszta tudatot.
Mindez a pszichológia tudományának területét képezi. Sajnálatos módon azonban a jelen kor pszichológiája csupán az elme óceánjának felszínét súrolja. A Transzcendentális Meditáció folyamata az, amely az elmét minden egyes lépésnél egyre nagyobb belső vonzás megtapasztalásához vezeti, majd végül eljuttatja oda, hogy a tudatalatti elme összes mélyebb rétegén áthatolva az egyéni elme korlátain is túllépjen, és elérkezzen a kozmikus elme, az egyetemes elme területére. Az egyetemes elme a Kozmikus Tudat, amely mindenütt jelenlévő, természete pedig a tiszta boldogság.
A Transzcendentális Meditáció gyakorlása nélkül az élet küzdelemmé válik. Mint tudjátok, ha arra vágyunk, hogy valaki jó úszó legyen a víz felszínén, akkor előbb meg kell tanítanunk arra, hogy miként kell mélyre merülnie. Ha mélyen belemerül a vízbe, a felszínen is jól fog tudni úszni. Ha megtapasztaljuk önmagunkban a nagy boldogságot és az élet nagyobb dicsőségeit, akkor az élet felszínén is jobban fogunk tudni úszni. Kapcsolatba kell kerülnünk az elme óceánjának belső szintjeivel, kapcsolatba kell kerülnünk a tudatalatti elmével, és akkor az összes, eddig szunnyadó képesség, az összes erő, az összes bennünk rejlő képesség megjelenik a felszínen.
Szeretném az embereket megtanítani annak közvetlen módjára, hogy miként merüljenek önmaguk mélyére, hogy ezáltal kibontakoztassák az összes bennük szunnyadó képességet és megtapasztalják az élet hatalmas, tiszta boldogságát. Amikor az elme tiszta boldogságként újra a felszínre jön, energiával, békével és boldogsággal eltelve merül fel ismét. Ekkor pedig, ezzel a nagy energiával, békével és boldogsággal telítődve, jobban élvezi a világot.
Abból a célból merülünk önmagunk mélyére, hogy eljussunk a tengerek mélyebb vizeibe, összegyűjtsük az ott található gyöngyöket, majd a felszínre hozva őket, élvezzük értéküket. Önmagunkba fordulva mélyre merülünk, elérjük a tiszta boldogság birodalmát, hagyjuk, hogy az elme elmerüljön Abban, hagyjuk, hogy az elme Azzá legyen. Hadd itatódjon át az elme a tiszta boldogsággal úgy, ahogyan a szivacs magába szívja a vizet, és hadd jöjjön ki hatalmas nagy tiszta boldogsággal telítődve, hogy aztán ezzel a nagy megelégedettséggel eltelve élvezze a világot.
Így tehát az egyik út az Isteni felé való előrehaladás, a tiszta boldogság irányába történő haladás; a másik út pedig a tiszta boldogság menete a világ felé. Eljutunk az Istenihez, azután pedig elhozzuk az Istenit a világba, a világ pedig Istenivé válik. Ezzel együtt az elme összes képessége kifejlődik, és az elme fejlettebb képességeivel jobban képesek leszünk élvezni a világot. Mindenütt sikerrel járunk. Egyébként az élet korlátozott; a korlátozott dolgokkal pedig nem jár együtt megelégedés. Ekkor az élet küzdelemmé válik, és eljutunk odáig, hogy magát az életet is szenvedésként határozzuk meg. Az igazság azonban az, hogy az élet tiszta boldogság.
Az élet technikája nélkül (amely nem más, mint hogy mélyen önmagunkba merülünk, bele a tiszta boldogságba, tiszta boldogsággal telivé tesszük az elmét, tiszta boldogsággal teliekké leszünk, a tiszta boldogsággal együtt jövünk ki és ekkor az élet tiszta boldogsággá lesz); tehát egyébként, ha nem vagyunk képesek a boldogság belső csarnokával kapcsolatba lépni, akkor az összes dolog zavaró, mivel a külső világban semmi sem képes elégedetté tenni az embert. Semmi sem olyan megragadó, semmi sem olyan vonzó, hogy kielégítse az elmének a boldogság utáni vágyát. Az elme hatalmas nagy boldogságra vágyik, és szomjazva vándorol ide-oda. És azt mondják nektek, hogy az elme olyan, mint egy majom, és az elme gonosz és egyáltalán nem koncentrált. Teljességgel elvetem azt az elképzelést, hogy az elme olyan volna, mint egy majom. Az elme a királyok királya; mindenkinek az elméje olyan, mint a királyok királya. Helytelen dolog majomnak nevezni.
Minden tiszteletre méltó embernek megfelelő ülőhelyre van szüksége. Ha úgy látjuk, hogy a király ide-oda vándorol, akkor helytelen azt a következtetést levonni, hogy a király természete az ide-oda vándorlás. A király természete nem az, hogy vándorol. A szegény fickónak egyszerűen csak nincs megfelelő ülőhelye. Hogyan telepedhetne le bárhová is? Elméjének egy magasztos, vonzó, szépséges és örömet adó helyre van szüksége, csak ekkor fog letelepedni. Semmi a világon nem képes megadni azt a nagy örömet, amely az elmét elégedetté teszi. A külső világ dicsőségéből semmi sem képes megfelelő békét nyújtani az elme számára, és ezért van az, hogy ide-oda vándorol. Ekkor aztán azt érezzük, hogy változatosságra van szükségünk, hogy a változatosság megnyugvást ad. Ez azonban téves elképzelés. Nem a változatosság ad megnyugvást. A változatosság csupán a dicsőség elégtelensége. Ha pedig a dicsőség kevesebb, az elme a dolgok futball-labdájává válik, melyet egyik helyről a másikra rugdosnak.
Egy szomjas ember, aki sehol sem talál vizet, a fűszálakon található harmatcseppeket kezdi megízlelni. Miért? Csupán csak azért, mert egyetlen csepp képtelen elégedetté tenni. A következő csepp kezdi vonzani, nem azért, mert a csepp dicsősége annyira vonzó számára, hanem azért, mert az első csepp nyomorúsága elhagyja őt. Ha az első csepp képes elégedetté tenni az elmét, akkor az nem megy a következő csepp után. Tehát nem a következő vízcsepp dicsősége teszi azt, hogy az elme vonzódni kezd hozzá. Az első csepp nyomorúsága taszítja őt, ennek hatására érez késztetést az iránt, hogy a következő csepphez folyamodjék. Aztán az is taszítani kezdi, majd a következő és az azután következő is, ő pedig újabb és újabb cseppekhez megy, ám nem azért, mert ott dicsőséget lel, hanem azért, mert a megelőzőnél is nagyobb nyomorúságot talál. Ez az élet. Az elme állandóan úton van. Az elme azonban csak azért vándorol, hogy képes legyen valahol tiszta boldogságban letelepedni.
Téves azt a következtetést levonni, hogy az elme természete az, hogy vándoroljon. Az elme nem vándorol, csak a külső késztetés vándorol. Mi mást tehetne az elme, mint hogy vándorol? Az elme természete nem a vándorlás. Csak a kényszer hatására vándorol, mivel nem talál magának megfelelő ülőhelyet, ahol letelepedhetne. Csupán azért vándorol, hogy valahol tiszta boldogságban letelepedjék.
Az egész alapelv rossz: először azt mondjuk, hogy az elme természete a vándorlás, aztán megpróbáljuk irányítani. Mert mi irányítaná az elmét? Az elmét nem lehet nem irányítani semmi olyasmire alapozva, ami nem vonzó. Az elmét semmivel nem lehet irányítani, ami nem száz százalék tiszta boldogság. Hogyan lehetne egy szomjas embert másképpen irányítás alatt tartani, mint hogy adunk neki vizet, hogy szomját csillapíthassa. Ha elég vizet kap, megszűnik a szomjúsága, és ekkor irányítás alá vontuk. Ha meg akarunk fogni egy kutyát és utána szaladunk, akkor elfut, ha pedig utolérjük, akkor megharap. Nehéz a kutyát irányítani. Legjobb megoldás, hogy leteszünk az ajtóba némi élelmet a számára, és akkor nem fog elszaladni. Próbáljuk meg elégedetté tenni a kutyát. Ha elégedetté tettük, akkor ölünkbe hull irányításának összes előnye, és többé már az irányítással sem kell foglalkoznunk. Itt van hát a kutya irányításának módszere. A kutya után való szaladgálás csupán a kutya irányításának rossz módja.
Ha anélkül próbáljuk meg kontrollálni vagy irányítani az elmét, hogy nagyobb boldogságot nyújtanánk neki, az az elme irányításának helytelen módja. Nem ilyen módon kell irányításra szert tenni. Az elme nem irányítható és nem is lehet irányítani. A legjobb módszer az, ha olyasvalamit nyújtunk neki, ami elégedetté teszi. Ismét csak a kutyához visszatérve: tegyünk ki neki valamit az ajtó elé, és egy ideig nem fog elmenni onnét, még akkor sem, ha megverjük.
Ha az elmét irányítani akarjuk, akkor csak vezessük el a tiszta boldogsághoz, és rögtön irányítottá válik. Ezért van az, hogy én egy olyan technikát kínálok, amely elégedetté teszi az elmét, és nem irányítani próbálja. Az elmét befelé vezetjük, és az elme befelé vezetése nagyon természetes. Az elme már úgyis bele van fáradva a külvilág dolgaiba. Az elme már túlságosan fáradt ahhoz, hogy bárhol a külső világban maradjon. Csak egy apró fordulatot teszünk befelé, és a belső dicsőség lenyűgözi az elmét. Mivel ez a belső birodalom csodálatos, az elme arra felé fog menni. Nem csupán megy, szinte száguld a belső források felé. Képzeljük el, hogy zenét hallgatunk, és egyszer csak felhangzik egy sokkal szebb dallam valahol másutt. Az elme azonnal arrafelé fordul. Nem szükséges az elmét kiképezni arra, hogy a szebbik dallamot élvezze, mivel mindig többet és többet próbál élvezni. Csak forduljunk befelé, tegyünk egy fordulatot befelé, és az elme boldogan halad arra. Amikor egy fényforrás felé haladunk, a világosság minden egyes lépésnél nagyobb lesz. Amikor az elmét az örök tiszta boldogság felé vezetjük, a boldogság minden egyes lépésnél növekszik. Ez a fokozott boldogság természetes vonzóerő az elme számára, elbűvöli az elmét, az elme pedig arrafelé halad. Ezért bárki, aki azt mondja, hogy a meditáció gyakorlása nehéz, hogy a befelé való haladás nehéz, hogy a mennyek országának elérése nehéz, és így tovább, az ostobaságokat beszél, amely mind a tudatlanságon alapszik, azon, hogy nem ismeri az elme természetét.
Az elme természete nem a vándorlás. Az elme természete az elnyugvás. Ha az elme természete a vándorlás volna, akkor az elme örömet élvezne, boldog és elégedett lenne, ha hagynánk mind többet vándorolni. Bármi, amit a természettel összhangban végzünk, elégedetté teszi az embert. Ha a vándorlás lenne az elme természete, akkor egyre boldogabb és boldogabb lenne, ha hagynánk többet és többet vándorolni. Ám azt találjuk, hogy amikor az elmét hagyjuk többet vándorolni, akkor ezt téve nem lesz része semmi olyasmiben, amely elég kellemes volna számára ahhoz, hogy megtelepedjék rajta, hogy élvezze, és ezért nyomorultul, boldogtalanul és elégedetlenül érzi magát. Amikor az elme nem kap megfelelő ülőhelyet, amikor az elme nem kap olyan közeget, hogy örülhessen neki, akkor ide-oda vándorol. Ez vezet minket arra a következtetésre, hogy a vándorlás nem az elme természete. Az elme természete az, hogy lenyugodjon; a nyugalomban maradás az elme természete. Az elme pedig akkor lesz nyugodt és békés, ha tiszta boldogságban nyugszik le. Semmi más, csak a száz százalékos tiszta boldogság ad az elme számára elégedettséget. Egyébként mindig csak keres, keres és keres.
A meditáció összes jelenlegi rendszere és az elme kontrollálását-irányítását célul tűző rendszerek az elmét próbálják meg finomítani. Ami pedig az elme finomításának módszereit illeti, ezeket két csoportba sorolom. Hadd éljek egy hasonlattal. Van egy ház, egy nagyon szegényes ház, rendkívül rossz állapotban, lerobbant, piszkos és lehangoló látványt nyújt. Kétféle módon léphetünk be a házba. Az egyik az, ha felújítjuk az házat, kitakarítjuk és széppé, vonzóvá tesszük, hogy amikor megérkezünk hozzá, akkor kedvünk legyen belépni. Ezt nevezem objektív megdicsőítésnek. Dicsőségessé teszem a tárgyat, ezért vágyni fogok rá, és lám, meg is van – ez az objektív megdicsőítés.
A másik módszer a szubjektív kifinomítás. Finommá tesszük az elmét, és mit is csinálunk? Odamegyünk a házhoz, látjuk, milyen koszos, és visszajövünk, majd megint odamegyünk, viszolygást érzünk, majd újra odamegyünk, megtapasztaljuk a koszt és visszajövünk megint. Hadd szokjon hozzá az elme, hadd szokja meg, hadd szokja meg, hogy koszos, visszataszító… hadd térjen vissza ismét, hogy a piszok az elme természetévé legyen, és egy napon már ügyet sem vetünk rá és belépünk a házba. Ez a szubjektív kifinomítás, amely nem más, mint hogy az elménket hozzászoktatjuk a közeghez, bármi is legyen az. Ez az elején kellemetlen, és amikor a piszok az elme természetévé lesz, akkor belép az elmébe.
Az összes szélesebb körben elterjedt mai gyakorlat, amely az elme képzését szolgálja, ilyen. Valamivel vonzzuk az elmét, valahová odatesszük az elmét. Ide tesszük vagy odatesszük, bárhová is tesszük, az elme lázadni kezd, és újra és újra erőltetjük az elmét, és az újra csak visszatér. Azért tér vissza, mert nem talál semmiféle pozitív vonzóerőt. Ezért viszolygást érez, és ez természetes is. Aztán megint erővel nyomjuk, és az visszajön, és aztán tovább erőltetjük és erőltetjük. Ez az egész folyamat fárasztó feladattá válik. Ekkor pedig csak elvesz az életből és nem ad hozzá semmit. Amikor a folyamat fárasztó, akkor az emberek azt mondják, hogy az elmét nehéz kontrolálni, és a megvilágosodáshoz vezető út nehéz, és nem is részesedhetünk benne, csak ha állhatatosan felkészülünk rá. Csak ekkor vélik az emberek, hogy a külső világ dicsősége nagyobb, és a belső világ dicsősége sokkal kevesebb, így az elme nem akar a kisebb dicsőség felé haladni, hanem a nagyobb dicsőségben akar maradni. Ez az egész elv egyszerűen rossz.
A külső világ nem olyan vonzó és nincs meg a képessége arra, hogy az elmét magával ragadja, mivel az elme már eleve fáradt. A külső világban semmi sem képes elégedetté tenni. Ez a mindennapi tapasztalat. Belül rejlik a nagy dicsőség, ám az a módszer, ahogy ehhez közelítenek, helytelen. Ha ebbe az irányba fordulunk, akkor csak cseppeket találunk. A másik irányban ott van egy hatalmas tó, ám ha nem fordulunk meg teljesen, akkor a másik oldal látványa nem nyűgöz le minket. Ha harminc fokkal vagy hatvan fokkal fordulunk meg, akkor is csak ugyanazt a nyomorúságot találjuk. A dicsőség a teljes fordulatban van, a száznyolcvan fokos fordulatban. Fordulj meg azonnal és ott is vagy, ám csak fokozatosan kezdesz el megfordulni, tíz fokot, harminc fokot, kilencven fokot, százharminc fokot. Ez mind csak a nagyobb nyomorúságot jelenti. Ha nem nagyobbat, legalábbis ugyanakkorát. Ezen az oldalon is és azon az oldalon is a nyomorúság cseppjei vannak. Nem találunk többet egyetlen cseppnél. Az elme cseppről cseppre halad, mivel a tó pontosan száznyolcvan fokos irányban fekszik. Minél finomabb a külső világ, annál finomabb a belső természet. Ezért forduljunk meg teljesen. Ennek a fordulatnak pedig azonnalinak kell lennie.
Hallom, hogy ebben az országban sokat beszélnek a zenről és az azonnali megvilágosodásról. Sajnálatos módon azonban manapság nincs olyan zen mester, aki azonnali megvilágosodást tudna adni. Az elmélet rendben van: a tiszta boldogság mindenütt jelenlévő és már eleve jelen is van; én pedig Az vagyok, és te is Az vagy – akkor hát miért ne lehetne a miénk azonnal? Ám lenni kell valamilyen útnak-módnak. Az elmét le kell finomítanunk, és az elme le is finomodik, mert a durvát tapasztalja annak érdekében, hogy képes legyen megtapasztalni a kifinomultat. Ahhoz, hogy az elme képes legyen megtapasztalni a Transzcendenst, az elmének képesnek kell lenni arra, hogy az összes finomabb szintet megtapasztalja, majd ezek után megtapasztalja Azt. Így tegyünk egy fordulatot befelé, és kezdjük el a közvetítő eszköz, egy pozitív eszköz finomabb szintjeit tapasztalni, s tapasztaljuk meg ennek a finomabb aspektusait. A finomabb szinteket megtapasztalva közvetlenül eljutunk a Transzcendencia megtapasztalásához.
Szinte minden olyan meditációs gyakorlat, amely manapság a különféle vallási csoportokhoz tartozik, úgy próbál befelé fordulni, hogy ezt fokozatosan, néhány fokkal elfordulva teszi. Az elme így nem lesz elégedetté. Amikor az elme elégedetlen, akkor az intelligens ember arra gondol, hogy az ilyen dolog nem többek időpazarlásnál és minek is foglalkozzon ilyenekkel.
Elmegyünk a teniszpályára, eltöltünk ott egy órát, jól érezzük magunkat és valami élvezetes dolgot cselekszünk. De ha csak ülünk, csukott szemmel, semmiről sem beszélünk, ugyan mit érzünk? Minek vesztegessük effélével az időnket? Ezért van az, hogy ebben a korban megváltozott az emberek beállítottsága. Az emberek már nem akarnak befelé fordulni, éspedig azért, mert az irány nem megfelelő. Az irány, az útmutatás nem megfelelő. Annak érdekében, hogy megadjam az emberek számára a közvetlen útmutatást és a megfelelő képzést, elindítottam a Szellemi Megújhodás Mozgalmát, amely azt a célt szolgálja, hogy szellemi újjászületést hozzon a világban a Transzcendentális Meditáció egyszerű gyakorlatán keresztül, mely száznyolcvan fokos fordulatot ad az elme számára, az elme pedig élvezi ezt. Ez a befelé forduló élet minden tapasztalatát megadja. Az elme összes képességét, a pszichológia egész területét elnyerjük, a filozófia egész területét beteljesítjük általa. Ez Sankara filozófiája. Azért jöttem el a világba, hogy mindenki számára lehetővé tegyem ennek megtapasztalását. Ez az indiai filozófia gyakorlati oldalának dicsősége. Az indiai filozófia nem állított mást a múltban, minthogy ez az egész mindenség tiszta boldogság, és én is Az vagyok. Itt van hát egy technika ennek megtapasztalására, a tiszta boldogsággal teli lét megtapasztalására. Ez beteljesíti a vallás célját, beteljesíti az összes nagy vallási tanító parancsolatainak célját.
Krisztus azt mondta: „Keressétek először Isten országát, és azután minden más megadatik néktek.” Ez Isten országa, a mennyek királysága. Csak keressétek a mennyek királyságát, és azután minden más megadatik, mert az elme oly erőssé válik. A tiszta boldogság, az elégedett gondolat ereje olyan naggyá válik. Hogyan lesz a gondolat ereje naggyá? Amikor az elme nagy boldogságot tapasztal, elégedetté válik. Amikor elégedetté lesz, nem foglalkoztatják különféle problémák. Ekkor pedig energiát őriz meg. Egyébként, amikor az elme elégedetlen, elvesztegeti az energiát. Ha korábban tízezer gondolatot gondoltunk egy perc alatt, majd utána csak tizet, akkor minden egyes gondolatnak ezer gondolatnyi képessége és ereje lesz. Az akaraterő ily módon megnövekszik, a gondolat ereje megnövekszik, nagyobb boldogságban lesz részünk, s ez az élet beteljesedése. Ez a nirvána állapota Buddha nyelvén. Krisztus szerint ez a mennyek országa. Ez a dzsívan mukti, a kozmikus tudat, a Transzcendens nagy csendje, melyet még a sokféleség világában való aktív tevékenység közepette is megél az ember. Ez a nirvána, ez a mennyek királysága, ez a dzsívan mukti; ez az összes vallás célja, és ez teljesíti be az oktatás célját is.
Az oktatás az ember belső képességeinek kibontakoztatása. És hacsak az elmét nem fordítjuk befelé, hogy a tudatalatti elme összes mélyebb rétegét feltárja, az oktatás mindig hiányos marad. Ez a tudás minden ágának, a tudományoknak, az igazság tudományos vizsgálatának beteljesedése; és ez mindannak a tudományos igazsága, ami csak létezik e világon. Ez minden filozófia beteljesedése, ez az összes vallás célja. A Transzcendentális Meditáció révén az élet beteljesedése egyetlen csapásra elérhetővé válik.
Úgy gondolom, letelt az időm, és röviden elétek tártam az élet egészének összefoglalását, az élet célját, valamint annak módját, hogy ez miként érhető el. Most pedig szeretném megválaszolni a kérdéseiteket.
Kérdések és válaszok
K: Vannak-e olyan dolgok, amelyeket fel kell adnunk?
V: Mit kellene feladni azért, hogy azt a hatalmas dicsőséget élvezhessük, ami odabent rejlik? Mit kellene feladni? Csak menjünk be és jöjjünk ki. Semmit sem kell feladni. Amikor egy ember egy aprócska kunyhóban él és átköltöztetik egy palotába, akkor nem azt számoljuk, hogy veszített egy kunyhót, hanem azt, hogy nyert egy palotát. Ez nem veszteség. Ha egy üzletember tízezer dollárt keres egy évben, majd pedig elkezd egymilliót keresni, akkor mit veszített? Nem a tízezer dolláros jövedelmét veszítette el, hanem egymillióra tett szert. Ezért nem számoljuk ezt veszteségnek. Ez azt jelenti, hogy leülünk egy ideig meditálni, élvezzük ezt az állapotot, azután kijövünk belőle. A lemondás és a világtól való elvonulás elmélete nem a világi ember számára való. Ha a tiszta boldogság mindenütt jelenlévő, akkor a mennyek országa éppen úgy jelen van énbennem is, és ami bennem van, azt akkor is természetes módon kell megéljem, amikor a szemem ezt vagy azt élvezi. Azt, ami bennem van, akkor is természetes módon kell megéljem, amikor a szemem aktívan élvezi a természet külső dicsőségét. Akik az olyan elképzeléseket támogatják, mint hogy „mondj le erről, és akkor megkapod azt” vagy hogy „hagyd el a világ örömeit annak érdekében, hogy elérd a lélek örömeit”, és minden effélét, azok valami olyasmit mondanak, hogy ahhoz, hogy a ragyogó napfényt beengedjük a szobába, először el kell oltanunk a lámpát. Ez helytelen logika: kapcsold le a lámpát, mert ameddig annak a fényében vagy, ugyan hogyan élvezhetnéd a ragyogó napsütést. Én viszont azt mondom, hogy ebben a fényben maradva, ennek a lámpának a segítségével találd meg és nyisd ki az ajtót, és akkor rögtön besüt a napfény. Ahhoz, hogy a napfényt beengedjük, csak az ajtót kell kinyitnunk, a lámpát nem szükséges leoltani.
Azok, akik azt mondják, hogy mondj le erről és mondj le arról, azt gondolják, hogy mindezek dicsősége nagy, és ha nem adjuk fel a nagy dicsőséget, hogyan jutna el az elme a kisebb dicsőség mezejére? Tehát azt tételezik fel, hogy a világ sokkal dicsőségesebb, és Isten dicsősége nem olyan nagy, mint a világé. Ezért először el kell veszíteni a nagyobb dicsőséget, és az elme csak akkor, a világ nagy dicsőségének hiányában, önmagát nyomorultul érezve fogja elfogadni Isten kisebb dicsőségét. A világtól való elkülönülés elmélete csupán azon alapszik, hogy a világ dicsőséges és lenyűgöző és elkápráztatja az elmét, az Istenit pedig nem tudod másként élvezni, mint ha bezárod a kapukat a világ felé. Ez azonban téves logika. Az isteni birodalma olyan, mint a ragyogó napfény odakünn. A világ birodalma pedig olyan, mint egy gyenge kis villanyégő a szobában. Bár elégségesnek tűnik, ez a fény csak addig elégséges valójában, amíg az ajtók nincsenek nyitva. Maradjunk csak a világ tartományán belül, élvezzük csak az anyagi élet minden dicsőségét, de nyissuk ki a belső ajtót, csupán a tapasztalat kedvéért, hogy csak egy néhány percre beléphessen Az – és ennyi az egész.
A világ dolgainak eléréséhez hosszú időre van szükség, mivel ezek kinti dolgok. El kell érni hozzájuk. Bemegyünk az irodába, naponta bemegyünk, hazajövünk, keresünk ezzel valami pénzt. Tehát minden, ami messze van tőlünk, nagyobb erőt és több időt kíván meg. Ami viszont bennünk van, ahhoz nem szükséges más, mint hogy odamenjünk és néhány percig élvezettel megtapasztaljuk. És miután odamentünk, még két dolog fontos: egy, semmit sem kell elveszíteni a világban és nem szükséges a világtól való elvonulás érzése – ez az egyik dolog. A másik, amely értékesebb ennél, hogy a belső Önvaló fényessége csak fokozza a világ ragyogását. Nem arról van szó, hogy az anyagi és a szellemi értékek kéz a kézben járnak, ám a belső fényesség megtapasztalásával a külső dicsőség is ragyogóbbá válik.
Ez a spirituális fejlődés értéke. Közvetlenül megtapasztaljuk azt, és aztán jobban élvezzük a világot. Ez a módszer annak az eszköze, hogy jobban élvezzük a világot, nem pedig annak, hogy feladjuk a világ örömeit.
K: Mit jelent az ön-tudatról való tudatosság?
V: Az ön-tudatról való tudatosság vagy az Önvaló-tudatosság a Lét állapota, és a Lét állapota az az állapot, ahol semmi más nem tudja megzavarni ezt a tudatosságot.
Például, egy diák megtudja, hogy sikerrel ment át a vizsgáján, és a sikeres vizsga öröme eltölti a természetét, és természete szerint boldog lesz. Boldogan beszél másokkal, boldogan jön-megy még akkor is, amikor tudatosan nincs benne jelen a vizsga sikere. Annak ellenére, hogy intellektuálisan nem tartja állandóan a fejében azt, hogy átment a vizsgán, mégis élvezi ennek eredményét. Ugyanígy, bár nincsen róla intellektuális képzetünk, a Lét állapota jelen van, és életünk minden tapasztalata között megéljük.
A Kozmikus Tudat az az állapot, amikor az ember az összes tevékenység közepette is az örök csendet éli. Egyetlen cselekvés sem képes azt csökkenteni, és az aktivitás elcsendesítése sem fokozza már tovább azt a csendet. A Lét állapota természete szerint abszolút, és nincs semmiféle külső tapasztalással kapcsolatban. Ezért a külső világból semmi sem képes azt gyengíteni vagy erősebbé tenni. És ez csupán néhány percnek az eredménye. Vessük bele magunkat a tudat mélyebb rétegeibe, majd jöjjünk ki belőle, menjünk be, jöjjünk ki, menjünk be, jöjjünk ki. A bemenetel és a kijövetel gyakorlásával, az Istenivel való kapcsolat megerősítésével, egyre több béke, boldogság és energia jön ki; majd a kint és bent ugyanolyanná válik. Nem lesz különbség a kint és a bent között. Teljes mértékben benne maradva az aktivitásban, az örök békét éljük az életben. Így az önmagunkról való tudatosság állapota nem az energiától, aktivitástól és tapasztalástól teljesen megfosztott állapot, hanem minden tapasztalás közepette éljük azt.
K: Eszembe jutott, amit korábbi beszélgetésünk alkalmával mondtál egyszer. Az egyik dolog, ami bennünket érdekel, az, hogy elmondásod szerint ez a dolog képessé teszi az embert arra, hogy jobban megbirkózzon a relatív élet problémáival, például gazdasági jellegű problémákkal. Nem oldja meg őket, hanem jobban képesek leszünk szembenézni velük, erről van szó?
V: Igen. Az izgatott elme nem tud eljutni a békéhez. Elégedett elmével azonban a megélhetés eszközeit is jobban élvezzük. Egy spirituálisabb elme nagyobb energiával rendelkezik. Ha az egyén elméje elégetetlen és stresszekkel teli, nincs energiája, akkor bármit megeszik. Ha pedig bármit megeszik, akkor esetleg beteg lesz tőle, így az evés semmit sem ér. Több energiával, tiszta, elégedett elmével viszont nem enne meg akármit, hanem csak valami jót.
K: Pontosan milyen állapotban van az elme a Transzcendentális Meditáció során?
V: Nagyon nehéz ezt szavakba önteni, de egy hasonlattal segítek megvilágítani. Egy rendkívül kedves barátod már tíz éve New Yorkban él, te pedig nagyon szeretnél már találkozni vele. Amikor hirtelen felbukkan, milyen hatalmas örömöt élsz át! Ez az öröm megtölti az egész szívedet. Az az áradó boldogság ugyanilyen, de milliószor nagyobb, mivel az említett példa csak egy relatív dolog, ez viszont az abszolút. Az elme eltelik Azzal, és a hatás egész nap tart, napokig, az egész életen át. Hát ilyesmi ez.
K: Amire én gondoltam az, hogy pontosan mit csinál az elme?
V: Az elme tapasztal. A tapasztalás azt jelenti, hogy például: virág… virág… virág… virág… virág… virág. Mit csinál itt az elme? A hang különböző tartományait tapasztalja meg… virág… a hang különböző tartományait tapasztalja meg. Az elme a gondolat különböző szintjeit tapasztalja, a gondolat finomabb szintjeit.
A Transzcendentális Meditáció során nem azt mondogatjuk, hogy „el fogok jutni a tiszta boldogsághoz”, „el fogok jutni a tiszta boldogsághoz”, „el fogok jutni a tiszta boldogsághoz”. Ez felszínes hipnózis csak, ön-hipnózis. „El fogok jutni a tiszta boldogsághoz”, „el fogok jutni a tiszta boldogsághoz” – és akkor boldogságot élek át. Ez csupán a boldogság magunkra erőltetett gondolata. Ez az ön-hipnózis. Az ön-hipnózis az érzelmi érzékelést izgatja fel és teljesen elzárja az értelmi oldalt. Mert bár azt mondogatjuk, hogy „én egy király vagyok”, „én egy király vagyok”, „én egy király vagyok”, az igazság az, hogy az értelmünk tudja, hogy nem vagyunk királyok. Az ön-hipnózis során azonban az intellektust blokkoljuk, nem engedjük funkcionálni. Az érzelmeket viszont annyira felkorbácsoljuk, hogy már szinte érezzük azt, hogy királyok vagyunk. Ez azonban csak egy képzet, a királyság manipulált képzete, nem pedig egy király valós állapota.
A hipnózis elzárja az elme intellektuális részét és az érzelmeket izgatja fel. Bár nem vagyunk abban az állapotban, úgy érezzük, mintha abban az állapotban lennénk. A hipnózis gyakorlata az ember hatékonyságát komolyan károsítja, mivel elzárja az intellektuális oldalt. Elkezdünk érezni valamit. Valójában nem alszunk, de az érezzük, hogy „álmos vagyok”. Nem alszunk, de azt érezzük, hogy „alszom”. Ezért aztán reggel nem ébredünk olyan frissen, mint ahogyan természetes módon ébrednénk. A valódi alvás a teljes felfrissülés. A mentális szavak elhozzák az alvás képzetét, ám ez azt jelenti, hogy „ne aludj olyan frissítően”. Az a békesség, amelyet felkelés után érzünk, csupán felszínes béke, mely egy-két óra múltán eloszlik. A Transzcendentális Meditáció gyakorlása az értelem összes képességét fejleszti, az érzelmi képességekkel együtt. Az érzelmek tökéletessé lesznek, az értelem tökéletessé lesz – az egész személyiség integrálódik.
K: A Transzcendentális Meditáció rendszerében virágokat használsz?
V: Nem, a virágok csak arra valók, hogy nézzük őket. Egy aranyműves rápillant a mintára, a csiszolása és ugyanazzal a pillantással az arany minőségét is megállapítja. Miközben nézi a mintát, szakértő szemeivel magát az aranyat is felméri… ez tizenhat karátos, ez tizennégy karátos. Nem arról van szó, hogy amikor megállapítja, hány karátos az arany, akkor nem látja a formát. A forma teszi lehetővé számára, hogy felbecsülje az értéket. A minta, a forma segít neki abban, hogy ezt megtegye.
Így a dicsőség abban áll, hogy a megnyilvánulatlan, elvont abszolútat a megnyilvánult, relatív tárgyakon keresztül is élvezzük. Ez az objektivitás haszna, ez a kettősség értéke. A kettősség mezeje lehetővé teszi az egység örömét az életben. Egyébként meg csak azt halljátok, hogy ez a kettősség csupán nyomorúság.
Én azt mondom, hogy az élet egységével kapcsolatba lépve éppen a kettősség mezeje teszi lehetővé, hogy az ember az élet minden tapasztalata közepette megélje az egységet. Ez a nagy dicsőség, ez a nagy Sankara filozófiája. Általában nem beszélek nyilvánosság előtt Sankara filozófiájának fogalmait használva, mivel azt a lemondás és a világtól való elvonulás jegyében félreértelmezték. Ez a Védánta, amely a tiszta boldogság egyetemességéről beszél, amely áthatja a természet sokféleségét, minden egyes tapasztalásban. Ez az igazi Védánta; és ez a jóga célja is. A jóga célja, hogy az elmét száznyolcvan fokkal befelé fordítsa, és azután hadd legyen csak az elme a tiszta boldogságban. A Védánta célja pedig azt, hogy intellektuálisan elmondja nektek, hogy azt a tiszta boldogságot a transzcendentális állapotban tapasztaltátok. Amikor kijöttök belőle, akkor magatokkal hoztok valamit abból a tiszta boldogságból, abból a csendből, egészen addig, míg nem kezditek teljesen élni azt a csendet. Ezt az információt adja meg a Védánta, és ezt jelenti a jóga. A meditáció egyirányú előrehaladása a Védánta, amely lehetővé teszi, hogy az Önvaló-tudat Kozmikus Tudattá legyen. Az elme befelé történő haladása elvezet az Önvaló tudatához, a jóga céljához, az elme kifelé történő haladása pedig, mely az istenitől a világ felé tart, a Védánta útja – ez az Önvaló-tudat alapjáról kiinduló Kozmikus Tudat. A Védánta területe az Önvaló-tudattól a Kozmikus Tudat felé haladás, az objektív tudattól az Önvaló-tudatig való haladás pedig a jóga területe. A Transzcendentális Meditáció során egy csapásra foglalkozunk mind a kettővel.
Ez a Szellemi Megújhodás Mozgalom üzenete, és ebből a célból hozok létre mindenütt Transzcendentális Meditáció központokat. Ez a módszere annak, hogy integráljuk az életet, hogy élvezzük az életet annak mindenféle aspektusában, hogy élvezzük az életet annak legteljesebb dicsőségében, és ezt a Transzcendentális Meditáció egyetlen csapással véghez viszi.
Maharishi Mahesh Yogi előadásának átirata, melyet 1959. május 21-én, a Dél-Kaliforniai Egyetemen (University of South California) tartott.
