A jógik “csodáinak”, melyek évezredek óta ámulatba ejtik az embereket, hatalmas irodalma van. Ezek közül a legtöbbet idézett mű a Patandzsali nevéhez kapcsolt híres aforizma-gyűjtemény, a Jóga-szútra, melynek harmadik fejezetében találjuk a hétköznapi valóság korlátait áttörő képességek, a sziddhik (szó szerint: „tökéletességek”) leírását. Patandzsali ezeket a képességeket egyáltalán nem nevezi csodának. E sziddhik – mint a tökéletes intuíció, a múlt és jövő ismerete, a távoli (sőt, kozmikus) tárgyak meglátása vagy éppen a láthatatlanság és a levegőbe emelkedés – egyáltalán nem „természetfelettiek”, hanem a jóga útján történő előrehaladás során, a tudat fejlődésével párhuzamosan bontakoznak ki. Ezek a képességek mintegy útjelzői az eddigi fejlődésnek és a szellem anyag feletti uralmának, s ott szunnyadnak mindannyiunk elméjében és fiziológiájában, ám amíg a belénk oltott isteni teljesség fényes ragyogás helyett csak épphogy pislákoló lángként van jelen lelkünkben, a sziddhik is rejtve maradnak.

A Jóga-aforizmák megemlítik, hogy a sziddhik létrejöhetnek különféle eljárások eredményeként, azaz: lehetnek a korábbi életünkben végzett szellemi gyakorlatok hatására vagy a születést megelőző mennyei létben szerzett, már születésünktől fogva bennünk lévő képességek; kiválthatja őket különféle növényi elixírek (mint a szóma vagy az ámalaka) fogyasztása, mantrák mormolása, aszketikus gyakorlatok végzése, illetve a szamádhi, a transzcendentális tudat megtapasztalása. Patandzsali azonban megadja azt a kulcsot is, melynek révén a sziddhik közvetlenül kifejleszthetőek, s tökéletesítésükkel a tudat egy adott aspektusa is tökéletesíthető. Ily módon a sziddhik már nem csupán melléktermékei a szellemi fejlődésnek, hanem hatékony előmozdítói annak, hogy tudatunk minden egyes aspektusa kibontakozzon s a maga teljességében ragyogjon.

Ez a kulcs a szanjamának (szó szerint: „összefogás”) nevezett technika, mely a jóga nyolc tagja közül a „bensőségesebb” utolsó három összefogását jelenti. Ezek (a Jóga-szútrák III. 1-3. szerint): a dháraná, a figyelem összpontosítása, „a tudat egy tetszőleges ponton nyugvó állandósága”, a dhjána, a meditáció, „a figyelem pontján nyugvó tudat folytonos áramlása,” illetve a szamádhi, a meditáció csúcspontja, „az önmagában levő tudat, melyben a meditáció tárgya tiszta szubsztanciaként jelenik meg, mintha csak az üresség lenne a formája.”

A szanjama első pillanatra paradoxnak tűnhet: hogyan lehet a tudat egy ponton tartását, a rögzített tudat szakadatlan áramát és a tiszta tudat mindenféle tárgy tapasztalatát meghaladó, ürességszerű élményét „összefogni”? A válasz a Valóság természetében rejlik: a hétköznapi létezés korlátait szétfeszítő „csodás” jelenségeket ugyanis nem lehet csinálni, semmiféle erőfeszítés, akarás vagy koncentráció révén nem lehet őket létrehozni, mert spontán történnek, amint megengedjük, hogy a Lét dicsősége belépjen a relatív teremtésbe és az emberben felmagasztalja önmagát.

A szanjama e spontán, erőfeszítés nélküli „technikáját” a mai világban széles körben az a Maharishi Mahesh Yogi tanítja, akinek nevéhez a Transzcendentális Meditáció (TM) elterjesztése is fűződik. Maharishi a hetvenes évek közepétől adja át a sziddhiket, mint a transzcendentális tudat közvetlen tapasztalatát, a szamádhit lehetővé tevő TM-technika természetes kibővítését mindazok számára, akik már jártasságra tettek szert a szamádhiban.

Maharishi a szamádhit a „tudat legkevésbé gerjesztett” állapotaként, a teljes mentális csendként értelmezi, melyben az elme önmagában elnyugodva megtapasztalja a transzcendencia határtalan, rezdületlen csendjét. A szanjama ezzel szemben a tudatosság egy tárgyra való irányítása – oly módon, hogy közben a tudat őrzi a szamádhi csendjét. A szamádhi elnyugvás, míg a szanjama mozgás a nyugvás közepette.

A szanjama így egy rendkívül értékes eszköz számunkra, hiszen lehetővé teszi, hogy a tudat ne csak befelé fordult, érzékeit visszavont állapotában tapasztalja a transzcendens létteljességet, ne csupán a gyakorlás idejére élje a szamádhit (ez a ksanika- vagy anitja-szamádhi, a pillanatnyi vagy időleges szamádhi), hanem mintegy „rugalmassá teszi” a tudatot, és ráneveli arra, hogy a szamádhit akár a cselekvés és az érzékszervek használatának közepette is, mindenkor mint saját természetét élje. E szahadzsa- vagy nitja-szamádhi, a természetesen megmaradó vagy állandó szamádhi az, amelyet a hagyomány megvilágosodásnak nevez.

A Jóga-szútrában olvasható (III. 37.), hogy „a szanjama gyakorlata hátráltatja a szamádhit, ám az ébredés tökéletességét jelenti.” Ezt gyakorta úgy értelmezik, hogy a szanjama – és vele együtt a sziddhik – a megvilágosodás akadályát képezik. Maharishi szerint azonban ez nem így van. Való igaz, a szanjama azáltal, hogy egy tárgyat ad az elmének, hátráltatja a szamádhi ürességének létrejöttét, de a jóga gyakorlásának nem pusztán a minél mélyebb szamádhi elérése a célja, hanem a megvilágosodás: az, hogy a tiszta tudat tapasztalatát állandóvá tegyük. Ennek egyik legkiválóbb eszköze a szanjama: újra meg újra mintegy „próbára teszi” a szamádhi csendjét, hogy aztán az fokozatosan a tudat olyan állandó jellemzőjévé legyen, mely semmilyen tevékenység közepette nem vész el, még akkor sem, ha az érzékszerveken vagy más csatornákon keresztül tárgyakat tapasztalunk.

Minden egyes sziddhi kifejlődésével a Lét teljessége járja át a relatív valóságot, átitatja transzcendens valóságával, s feleleveníti a tudat eddig szunnyadó értékét. A szamádhi mozdulatlan csendje ezáltal kiteljesedik, és szahadzsa-szamádhiként érik be. A sziddhiket tartalmazó „vezérfonalak” (ez a „szútra” szó jelentése) így annak eszközei, hogy a valóság két aspektusát – a mozdulatlan, transzcendens Létet avagy tiszta tudatot, illetve a változó, relatív valóságot – mintegy „összeöltsük”, eggyé tegyük, hogy az őket elválasztó határ leomoljon, és felragyogjon az Egység teljességének fénye.

Maharishi programjában a felelevenített tudat kibontakozásának egyik leglátványosabb bizonyítéka az úgynevezett „jógarepülés” jelensége, melyben a gyakorló teste fel-felemelkedik a földtől, s mintegy 30-40 cm magas „szökkenésekkel” általában fél-egy métert halad előre lótuszülésben. A különböző jógaszövegek e sziddhi fejlődésének három fokozatát említik. Az első szinten (ahol ma még a legtöbb gyakorló tart) az előbb említett „békaugrálás”-szerű jelenséget tapasztalhatjuk, a második szinten a levegőben való stabil lebegés (levitáció), a harmadikon pedig az irányított repülésre való képesség is megjelenik.

A test felemelkedésénél is drámaibb élmény azonban az, ami a gyakorlóban belül történik. Amikor a szanjama megvalósul, semmihez sem hasonlító határtalanság és boldogság érzését tapasztaljuk, mely belső buborékként tör fel tudatunk határtalan mezejéből – s emeli levegőbe a testünket. A szamádhi csendje mellett most a Lét galaxisokat mozgató dinamizmusát is megéljük, azt a végtelen kreativitást, melynek parányi szikrája a testünket felépítő erők s atomok halmaza. E belső tapasztalat csodája mellett még a test levegőbe emelkedése is elhalványul. Élet és energia vitalizálja testünket; elménk végtelenül éber és tiszta, ám ezzel egyidejűleg tökéletesen csendes és nyugodt. A gerincoszlop tövéből kiindulva a test minden idegpályáját felhevítő lángoszlopként tör fel az önmagára ébredő tudat energiája, s a csontunk velejéig ható izzásként járja át lényünket a transzcendencia határtalan szabadságának gyönyöre. Szívünkbe szeretet, derű és egy olyan leírhatatlan megelégedettség és beteljesültség költözik, mely túl van minden korábbi fogalmunkon, s amely sikeresen dacol minden szóval, mely keretek közé próbálja szorítani azt. E tapasztalatban maga a valóság változik meg: megtelik a transzcendencia néma csendben vibráló határtalanságával, az abszolút Lét boldogságával – a Brahmánandával –, azzal a teljességgel, melyből az Upanisadok szava szerint minden születik, mely révén minden fenntartatik, és amelybe minden visszatér.

Fontos látni tehát, hogy az egyes sziddhik jelenségei önmagukban soha nem jelentik a gyakorlás végcélját, mindenkor csupán eszközök egy még magasabb cél elérésének útján. Téved az, aki úgy véli, hogy a természet néhány finomabb törvényének uralásával belső utazásának csúcsára ért. Az út szinte még csak akkor kezdődik! Amikor pedig a szellemi vándor a szanjama fonala révén elválaszthatatlan Teljességé szőtte össze az abszolút és a relatív valóságát, már nincs mit nyernie még a sziddhik révén sem, hiszen ő maga az eleven létteljesség. Ez a sziddhik sziddhije, a tökéletességek tökéletessége, minden csoda közül a legkülönb: a megvilágosodás.

[A cikk megjelent az Elixír magazin 2004. decemberi számában]