Lehet-e az élet viharai közepette is nyugalomra, békére és boldogságra lelni?
Határozott meggyőződésem, hogy igen.
Hadd meséljek egy példát a közelmúltból:
Egy TM-tanfolyam utolsó találkozóján ülünk. Középkorú férfiú, aki épp komoly életválságon megy keresztül, osztja meg a csoporttal tapasztalatait:
– Nem könnyű most az életem – kezdi – de nyugalom van bennem, és ezt kerestem a tanfolyamon.
Az érzelmi viharok és a kimerültség közepette már néhány nap alatt is békére leltem. Egész nap átölel ez a belső nyugalom – számol be tapasztalatairól.
Tudja, a teljes lelki békéig és egy új élet kialakításáig még komoly út vezet, ám eltökélt, hogy rendszeresen folytatja a gyakorlást, mert érzi, hogy jót tesz neki a meditáció.
– Napközben alig várom már az estit – teszi még hozzá a végén.
Mi történik ilyenkor bennünk?
Hogyan tudja a meditálás felülírni az élet válságait és traumáit?
Hogyan üti ki belőlünk a negatív érzéseket és gondolatokat?
Sehogy.
Mást csinál.
Amikor meditálunk, nem az elménk tartalmával foglalkozunk (a szomorúsággal, a veszteséggel, a fájdalommal és hasonlókkal), hanem a tudatosság tartományát tágítjuk ki.
Mélyen befelé fordulunk, és lemerülünk a tudat mélységeibe, egészen addig a legvégső szintig, ahonnét az összes gondolatunk fakad, és ahol állandó béke és öröm honol.
Ezt a mélységesen spirituális élményt nevezik Indiában, a jóga őshazájában az Átman, az Önvaló megtapasztalásának.
Az Önvaló-élmény tartalom nélküli, tiszta, határtalan tudatosság – ide eljutva természetes módon hagyjuk hátra a nyomasztó gondolatfellegeket. Ami marad, az egy békés, derűs, végtelenül kiegyensúlyozott állapot, egy olyan megingathatatlan arkhimédészi pont, amelyet nem érintenek meg és nem billentenek ki a világ kavargó eseményei.
Amikor visszatérünk ebből az állapotból, az elménk – mint a vízbe mártott száraz szivacs – átitatódik ennek értékeivel, a békével, az örömmel, a tisztasággal, a határtalansággal s hasonlókkal, és magával viszi ezt a belső többletet a tudatosság felszínére.
Minden alkalommal, ahogy visszatérünk a meditációból, egyre tágabb a tudatosságunk, és egyre több benne a fény, az öröm, a béke.
Ennek hatására a korábbi viharok már nem uralják olyan erőteljesen a tudatosságunk képernyőjét. Egy tágabb, átfogóbb tartományról válunk tudatossá, amelyben egyre nagyobb szeletként jelenik meg a derű, a boldogság és a beteljesedettség, és fokozatosan zsugorodni kezd a korábbi fájdalom és békétlenség.
Maharishi Mahesh Yogi, a TM alapítója ezt nevezi a „második tényező elvének”: Ha el akarod oszlatni a sötétséget, ne a sötétséggel foglalkozz, hanem egyszerűen csak gyújts fényt, és a sötétség magától megszűnik.
A rendszeres meditáció révén megváltozik a perspektívánk. Nem a turbulens felszín, hanem egyre inkább a nyugodt mélység válik „hazai pályává” – természetes módon lelünk több békére, örömre, és ez a belső, örömteli kiegyensúlyozottság egyre kevésbé függ attól, hogy mi történik a világban.
Mindez természetesen nem megy egyik napról a másikra.
Kezdetben már az is hatalmas élmény, hogy amikor befelé fordulva megtapasztalom a tiszta tudat csendjét, akkor visszatérve magammal hozok belőle egy kicsit, ami a meditáció után is velem marad egy darabig.
A rendszeres gyakorlással megélem, hogy kezd megtölteni a csend.
Egy idő múltán észreveszem, hogy ez a csend mind jobban átitat, és már akkor sem veszítem el, amikor intenzíven zajlik velem az élet.
Egy ponton már azt tapasztalom, hogy lényemmé vált a béke és a csend.
A folyamat ott kulminálódik, amikor a csend már egyáltalán nem különül el tőlem, nem kell visszatérjek hozzá, hanem úgy élem meg, akár meditálok, akár a legdinamikusabb cselekvés közepette vagyok, hogy „én vagyok Az”.
Ez a szellemi hazaérkezés, a megvilágosodás.
Mert a végső felismerés ez: a békét, a boldogságot nem valahol másutt találod meg, hanem te magad vagy az.
Ha visszatérsz Önmagadhoz, spirituális Önvalódhoz, akkor természetes módon éled és élvezed.
Minél többször teszed meg ezt az utat meditációdban, annál inkább átitatja a hétköznapi tudatosságodat, és annál tartósabban megmarad az élet forgatagai közepette is – még akkor is, amikor egy rendkívüli kihívásokkal teli időszakon mégy keresztül.
Maharishi így ír erről a folyamatról:
„Mivel ebben az állapotban az elme átalakul tiszta boldogságtudattá, a Létet tartósan a cselekvéstől elkülönülten éljük meg. Ekkor az ember ráébred, hogy Önvalója eltér attól az elmétől, amely gondolatokkal és vágyakkal foglalatoskodik. Most már azt tapasztalja, hogy az elme, amelyet korábban a vágyakkal azonosított, elsősorban az Önvalójával azonosul. Az elme vágyait önmagán kívül fekvőnek éli meg, míg korábban úgy érezte, hogy ő maga teljes mértékben a vágyakba ágyazódik. Az elme felszínén a vágyak természetesen továbbra is fennállnak, de az elme mélyén már nem léteznek, mert az elme mélységei átalakulnak az Önvaló természetévé. Az elmében jelen lévő összes vágy mintegy felfelé dobódik – a felszínre emelkedett, és az elme belsejében a legfinomabb értelem megingathatatlan, mozdíthatatlan státuszt nyer. A „Pragjá” (az értelem) a „Kútaszthához” (a Rezdíthetetlenhez) van rögzítve. Ez a „szilárd értelem” a Nitja-szamádhi, a Kozmikus Tudat állapotában.”
(Maharishi Mahesh Yogi: Kommentár a Bhagavad-gítához, 2.55.)