K: Maharishi, tudnál-e mondani valamit Guru Dév életéről? Az életéről, arról, hogy miket tett; mit tett Guru Dév, ami fontossá teszi őt, mint e tudás felélesztésének forrását?
M: Az ásramjában legyártott engem. (nevetés, taps) Előállított és piacra dobott. (újfent nevetés) És én aztán tovább görgettem az élet hullámait. Át a Csendes-óceánon és az Atlanti-óceánon, az égen és mindenütt; aztán az élet üzenete csak görgött tovább a világ körül. Ez az élet üzenete volt. Az emberek egy perspektíva változást kaptak, az élet perspektívája megváltozott. Aztán pedig elkezdtem megtöbbszörözni magamat. Valami belőlem itt volt megtalálható, valami ott, valami amott… És mindaz, amit velem kapcsolatban találtak, azt találták Guru Dévvel kapcsolatban, hiszen a fa nem más, mint a mag kifejeződése, amely önmagában koncentráltan tartalmazza a fa minden aspektusát. Ahogyan a fa kifejeződik, a mag dicsősége minden irányban árad, ide és oda és mindenhová.
A külső fény egy villanykörtében nem más, mint a belső fény minősége. És minden egyes villanykörte, ami itt ég… milyen szép villanykörte, fehér fénye van, nagyon jó! A villanykörte tudja, hogy az energia az erőműtől jön. Így noha a villanykörte körül élvezzük a fényt, és annak a dicsőségét zengjük, maga a körte az erőműnek köszönheti a ragyogását. Ezért az a látásmód változás, amelyben az embereknek része volt a világon az elmúlt évek során, és amelynek eredményeképpen egyre inkább teret nyernek az élet valóságában, mind Guru Dév áldásából származik. Ennyi. Ő olyan volt, mint… hogyan is nevezzem őt? Nehéz hasonlatokat találni, mert minden hasonlat hiányos valamilyen tekintetben. Guru Dév teljes mértékben isteni volt, a beszélő, a járó-kelő, a mozgó isteni valóság, a teljes mértékben isteni valóság. És egyszerűen csak a jelenlétében lenni, nem volt más, mint LENNI. Ez volt az.
Vele együtt mozogni… az egész dolog [során] a valóság olyan mértékben beivódott az emberbe, hogy az elkezdett kisugározódni. Spontán módon. Ami pedig az életét illeti… a Természet Anya művelte ki és táplálta őt, a Himalája mély csendjében. Egész életében a mély csendben volt, mintha a csend, maga a mély csend lett volna az, amely kiművel egy személyiséget, hogy felelevenítse az életet a világon. Úgy kezdett el mozogni, mint a testet öltése annak az életnek, amely kijön abból a csendből.
Egy kilencéves fiú, aki elindul otthonról Istent keresve. Isten megvalósítása volt a vágya. Négy-öt évig vándorolt a Gangesz partján, amíg elérte a legutolsó falut a Himalájában, Uttar Kásít. És hagyományos módon a Gangesz mentén, Kalkuttától, ahol a Gangesz találkozik az óceánnal, egészen fel a Gangesz forrásáig, Gangótriig, az összes faluban mindenütt szerzetesek és szentek élnek egy-egy kunyhóban vagy barlangban – ott élnek a Gangesz mentén, ez a hagyomány. Útja során számos jó szenttel találkozott, híres és megvilágosodott emberekkel mindenütt.
Nem sokat tudunk az életéről, de néha egy-egy beszédében megemlített néhány futó eseményt, hogy mi történt egyes helyeken. Az egész élete úgy zajlott, ahogyan egy remete életének zajlania kellett. A remete az, aki teljes mértékben Isten keresésének szenteli magát. Az egész az volt, hogy elkezdte élni a mesterét önmagában. Egy történetet hallottam néha Tőle, szinte csak úgy odavetve, mely jól rávilágít arra, hogy mi is volt Ő. A mester lábainál élve… a mester, ahogyan az mindig történik, mert olyan sok ember van az ásramban, aki már oly sok éve ott él, satöbbi, satöbbi… és aztán, amikor egy új valaki jön, főleg, ha ilyen fiatal, és ha ilyen természetes módon vonzza a mester figyelmét, akkor ezt a gyengédséget nagyon nehéz nem észrevenni a külső környezetben. És aztán az ásram régi lakói érezték, hogy ez az újonnan jött fiatal fiú különleges figyelemben részesül. Ez egy teljesen emberi dolog. A valami ilyesmi történik a levegőben. Ez teljesen emberi.
Azért, hogy megőrizze a békét a közösségben, a mestere, az ő Gurudévje, elküldte őt két-három mérfölddel odébb, hogy egy barlangban éljen, és látogassa meg őt hetente egyszer. Töltsön az ársamban egy éjszakát, majd térjen vissza. Talán arra állította rá őt is, hogy köröket végezzen. (nevetés) A szív és az elme belső struktúrája ugyanis soha nincs elrejtve a mester elől, ez mindig nagyon nyilvánvaló a számára.
Azért küldte el, hogy több ideje legyen a körözésre és egyebekre, illetve, hogy az ásramban béke legyen. Leginkább azonban azért, hogy gyors fejlődésben részesítse, hogy gyorsan eljuttassa őt a valósághoz. Elküldte tehát, hogy három mérfölddel távolabb éljen, és csak hetente egyszer látogatta meg a mestert, hogy beszámoljon a tapasztalatairól, majd visszatérjen, és folytassa, amit csinál.
A mester egy leckében akarta részesíteni mindazokat, akik ott lézengtek körülötte már évek óta, némelyikük már korosabb volt, értelmesek, odaadóak, és megvolt bennük mindaz, ami az odaadással együtt jár. Volt egy brahmacsárí [nőtlenségben élő tanuló] az ásramban, Jógánand, és a mester azt mondta neki: Jógánand, menj oda hozzá, és kérdezd meg tőle, hogy mi lenne a megfelelő hely a számomra, hogy ott éljek. Szeretnék némi időt tölteni azon a helyen. Sok barlang van arrafelé, és ő olyan sok hónapja él ott, részletesen ismeri már a barlangokat. Kérdezd meg tőle, hogy melyik barlang üres.
Jógánand 50-55 éves lehetett, idősödő, de robosztus brahmacsárí, és nagyon odaadó és jó ember, aki el is ment és így szólt:
– Brahmacsárí, Gurudév ide akar jönni, és elküldött engem ide, hogy megkérdezzem tőled, melyik lesz a megfelelő hely arra, hogy itt tartózkodjon.
Ő pedig így felelt:
– Nagyon tisztellek téged, jóval idősebb vagy nálam, de ebben a minőségedben kérlek, bocsáss meg nekem, mivel csak egy hírvivő vagy. Kaptál egy üzenetet Gurudévtől, és lennél olyan kedves átadni neki azt az üzenetet, hogy „itt nincs szabad hely.”
Ez hidegzuhany volt Jógánand szívének, hogyan is mondhatna ő ilyet! Olyan sok barlang van erre, hogyan mondhatna hát ilyet! Egy ilyen fiatal fiú, hogyan reagálhat így a Mester szándékára! A Mester ide akar jönni, és ez a fiú, aki itt ül, azt mondja neki, hogy nincs itt hely, „kérlek mondd meg neki, hogy itt nincs hely”!
Azt válaszolta:
– Te csak egy kisfiú vagy, nem tudod, hogyan illik viselkedni a Mesterrel. Ilyet egyszerűen nem mondhatunk neki, amikor ide akar jönni! Ki kellene takarítanod néhány barlangot, hogy a hely készen álljon az ő fogadására. Én pedig megyek és elmondom ezt neki.
– Te mondhatsz neki bármit a magad oldaladról, ám ha annak tőlem kell jönnie, akkor kérlek mondd azt, hogy „itt nincs üres hely.” És hadd döntse el ő, hogy mit akar tenni.
Jógánand jön, és azt mondja, hogy a fiú nagyon makacs, és azt mondja, hogy ott nincs hely… És a hír végigsöpör az ásramon, és mindenki szúrós szemekkel néz a kisfiúra. Eljön a csütörtök, este megérkezik a fiú, és mindenki összegyűlik körülötte. Valaki megkérdezi: mi lehet annak a valakinek a büntetése, aki megsérti a mesterét, a guruját? A levegő felforrósodott, és a Mester így szólt hozzá:
– Ez valószínűleg azzal kapcsolatos, amit Jógánandnak mondtál, amikor elment megnézni azt a helyet.
Ő résen volt, és azt felelte:
– Csak azt mondtam, amit a szívemben tudtam. Aznap, hogy megláttalak Téged itt, átadtam neked az egész életemet. Szívem, elmém, egész lényem minden részecskéje megtelt a te személyiségeddel. Ha tudtam volna, hogy valamikor szükség lesz egy üres zugra, akkor meghagytam volna egy sarkot, amit nem te töltesz be, de nem tudtam, hogy így lesz. Abban a pillanatban teljesen megtöltötted a szívem, és abszolúte semmi hely nem maradt üresen, mert teljes mértékben megtelt veled. És ahhoz, hogy másodszor is eljöjj, már nem találtam semmilyen üres helyet, ahol fogadhatnálak. Már minden megtelt. A Mester lakhelye pedig a tanítvány szívében van. Nem lehet, hogy egy kőből vagy sárból lévő barlangba hívjalak meg. Ez túl kemény a Mester számára. A Mester lakhelye a tanítvány szívében van, a szívem pedig már meg van telve veled. Nem fogadhattalak azokban a kőbarlangokban, csak a szívemben. És azt találtam, hogy már eleve teljes mértékben betöltöd a szívem, így annak a kérdése, hogy üres helyet találjak, fel sem merül.
Ez volt az a nap, amikor az összes ásramlakó szinte „kiterült” a fiú előtt. Ez az esemény felfedte a benne lévő isteni élet felébredett méltóságát. A mester teljes mértékben isteni. Ennek az isteniségnek a méltósága felébred, ez az, amit a tanítvány ártatlanul és őszintén érez. A mester szellemén belül mozog, a mester jelenlétében mozog, a mester lélegzetében lélegzik. Az egész dolog szinte elönti őt. Ez a mesterrel való egységben élt élet. És az történik, hogy ennek az egységnek a tudatosságával a mester tudásának egésze természetes módon felelevenedik a tanítvány szívében. És aztán ez az út a megvilágosodáshoz.
Ez az egyetlen esemény elég ahhoz, hogy megleljük, hol is élt Ő, hogy milyen volt az élete. Nem az élete egyes eseményei fontosak, hogy hol, hány éven keresztül tartózkodott, és hogy onnan hová ment. Egy szent életét nem az események történeti változásai teszik. Egy szent élete az a tudatosság, amely a szívében és az elméjében uralkodik. Az egész látásmód különböző. Amit egy másik ember megért belőle, az a jövés-menéséből, a cselekedeteiből, a relatív itt-ottjaiból fakad, ám ezek túlságosan felszínesek ahhoz, hogy leírják élete valóságát.
Az volt az én – hogy úgy mondjam – spontán szerencsém, hogy az élet egész trendje ilyen volt az elejétől a végéig. Akár kifejezést kapott ezekben a dicsőséges szavakban, amelyekkel Guru Dév nagyságát lefestettük, akár nem. Ám az élet ilyen volt.
És azt találjuk, hogy valamiképpen ez Dzsjótir Math hagyománya. Az első Sankarácsárja tanítványa és az első Trótakácsárja tanítványa is hasonló módon volt egy a mesterrel. Önátadásban élte életét, a mester szellemén belül mozgott, az ő lélegzetét lélegezte. Szíve és elméje magába szívta az egészet. Amikor meghalljátok majd Trótakácsárja történetét, megértitek, hogy a bölcsesség az önátadáson keresztül virrad fel a tanítványban. A tudás egésze nem az értelem vagy az érzelmek valamiféle megnyilvánításában, hanem az önátadás spontán állapotában éled fel. A tanítvány pedig elkezdi élni ezt a tudást. Ez csodálatos, az egész mechanizmus csodálatos. Egy csodálatos dolog történik.
Hagyományosan, ahogyan az mesterről tanítványra ismételten megesett, a dolog az önátadáson keresztül történt. És oly módon történt, hogy az egész… engem nem tartottak különösen értelmesnek, csak egy fiú voltam, aki ide-oda futkosott. Nagy elmék gyűltek Guru Dév köré, nagyon nagy panditok, betéve tudták a Védákat meg minden hasonlót. Sok – hogy is hívják őket? – asztrológus volt ott, nagy panditok, mindenféle fajta. Én csak egy jelentéktelen brahmacsárí voltam, aki itt-ott jött-ment. Nagyon egyszerű, semmi különös. De valahogyan, nem tudom, hogyan volt, de soha nem csináltam nagy ügyet az odaadásomból. Még csak nem is tudatosult bennem, hogy én egy önátadásban élt életet élek vagy bármi más. Nem kapott semmiféle címkét az, hogy én így éltem. De ez volt az önátadás valósága – hogy még csak nem is tudtam arról, hogy önátadásban élt életet élek. A szív bensőséges érdeke, bensőséges öröme volt az, hogy körülötte legyek.
(Egy 1970-ből származó előadás átirata.)
