Maharishi e klasszikus előadása 1960 áprilisában, Londonban hangzott el, és az 60-as és 70-es években számos, TM-ről szóló könyvben jelent meg. Beszédében Maharishi a Himalája hegyeiből nyugatra hozott üzenetét foglalja össze egyszerű és világos szavakkal. Az élet természete a tiszta boldogság, mondja Maharishi, és ez a tiszta boldogság bennünk van, ez saját leglényegibb, isteni természetünk, a bennünk élő „mennyek országa.” Elérése nem nehéz, mindössze a megfelelő módszer szükséges hozzá: a Transzcendentális Meditáció egyszerű, erőfeszítés nélküli technikája, mely képessé teszi az embert – minden embert – arra, hogy a Kozmikus Tudat magaslatára emelkedve egyszerre örvendjen a szellem örök, transzcendens valóságának és a mindig változó világ sokféleségeinek.
Küldetésem a világban a szellemi megújhodás; hogy a szellem értékeiben megújítsak minden embert, mindenütt a világon. A szellem értékei a tiszta tudat és az abszolút, tiszta boldogság; abszolút tiszta boldogság-tudat, amely minden bölcsesség tárháza, a boldogság óceánja, örök élet. Azzal a céllal hagytam el a Himaláját, hogy ezt mindenki számára elhozzam, s ne csak bölcs szavakban, hanem az emberek mindennapi, gyakorlati életében. Meseterem kegyelmével találtam egy egyszerű technikát, egy egyszerű képletet, hogy átalakítsam a belső embert és a szellemi szint dicső magaslataira emeljem. Hogy elhozzam ezt minden ember számára, mindenütt a világon, ezért indultam útnak. Ahogy ti is kerestetek valakit, hogy vezessen benneteket, úgy én is olyan embereket kerestem, akik eljönnek hozzám. És most itt vagyunk!
Az élet filozófiája ez: az élet nem küzdelem, nem feszültség. Az élet nem kell, hogy szenvedés legyen. Az élet tiszta boldogság. Örök bölcsesség, örök létezés. Az abszolút tiszta boldogság-tudat az élet természetes jellemzője. Mégis, mi valahogyan elvesztettük szem elől. Valójában ez az abszolút tiszta boldogság a lélek legbensőbb természete. De ha ez a lélek legbensőbb természete, hogyan lehetséges, hogy mégis elveszítjük? Nem veszthetjük el. Ha úgy találjuk, hogy elvesztettük, az olyan, mint amikor a szemüvegünket keressük, noha ott van az orrunkon! Sokszor előfordul, hogy az ember orrán ott van a szemüvege, mégis így szól: “Hol a szemüvegem? Hol a szemüvegem?” Pontosan így van ezzel [a tiszta boldogsággal] is. Valójában nem vesztettük el, csak a gyakorlat szempontjából tévesztettük szem elől. Valahogy így mondhatjuk ezt.
A lélek lényegi természete, az örök tiszta boldogság-tudat, a sajátunk. Azt mondják, „a mennyek országa bennünk van.” Nirvána, mondja Buddha; a mennyek országa, mondja Krisztus; Átmánanda szerepel a védikus és a hindu írásokban. Soha senki sem létezett enélkül, mégis úgy tűnik, kicsúszott a kezünk közül – és csupán azért csúszott ki a kezünk közül, mert nem ragadjuk meg! Ez minden. Kint vagyunk a hűvös verandán, és nem a nappali szoba melegében, és csak azért nem tartózkodunk a melegben, mert nem vagyunk ott. Bármikor ott lehetnénk; valójában mindig ott kellene lennünk. Ugyanannak a háznak a szerves része a hűs veranda és a meleg nappali. Légy ott, ahol lenni szeretnél. De a legjobb, ha mindkettőben részesedünk. Ha mindig a verandán vagy, vacogni kezdesz, ha mindig a nappaliban, elolvadsz a melegtől. A ház célja, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy ne olvadjunk el a nappali szoba melegében, és hogy megóvjon minket attól, hogy a verandán vacogjuk. Ez történik, ha néha kint vagyunk, néha bent vagyunk. Ha mindig kint vagyunk, vacogunk. Ha mindig bent vagyunk, elveszítjük a hideg nagyszerűségét.
Mindkettőnek egyensúlyban kell lennie: az élet belső értékeinek és a világ külső örömeinek. És mindkettő nyitva áll számunkra, bármelyikké szeretnénk lenni, bármelyiknek szeretnénk örvendeni; mindkettő jelen van. Jelen van a kincstár nagyszerűsége és a piac értéke is. Ha mindig a piacon vagy, egyszer csak azt veszed észre, hogy kiürült a zsebed. És ez feszültséget teremt. Amikor a zsebünk üres a piacon és nem mehetünk a kincstárba, elvesztjük a kapcsolatot a kincstárral, majd valahogy elvész a csekkfüzetünk is – ez pedig feszültséget teremt. Egyetlen dolog szükséges ahhoz, hogy elejét vegyük a feszültségnek a piacon: ne veszítsük el a csekkfüzetünket. Tartsuk fenn a bankkal a kapcsolatot, hogy ne veszítsük el a kincstárhoz vezető utat, és… ez minden. Öt percet töltünk a kincstárban, és az egész napunk a piacon biztosított. Nem kell egész nap a kincstárban időzni. Nem, elég csak öt perc a kincstárban, és teli zsebekkel jövünk ki.
Csak ugorjunk fejest befelé. Néhány percet töltünk a mennyek országában, és azután kijövünk a világ birodalmába; mindkettőnek örvendeznünk kell, mindkettőnek megvannak a maga értékei. A sokféleség külső világának is megvan a maga értéke, a külső dicsőség belső világának és a mennyek országának is megvan a maga örök értéke. Mindkettő az élet egyik arculata. Az egyik a másik nélkül nem teljes. Ha a háznak nincs verandája, nem teljes. Ha a ház nélkülözi a nappali szoba melegét, ha nincs benne központi fűtés, akkor az nem megfelelő. A belső élet pedig már rendelkezik központi fűtéssel, nekünk csak használnunk kellene. Vegyük használatba, egyszerűen csak vegyük használatba.
Csupán annak az egyszerű technikának a kérdése, melynek segítségével befelé fordulunk – nem is, nem szeretem a „befelé fordulás” szót –, csupán az önmagunk mélyére jutás egyszerű technikájának kérdése, és már ott is vagyunk. Hogy befelé jussunk, az olyan egyszerű; olyan természetes minden ember számára, hogy a nagyobb boldogság mezejére lépjen. Ez mindennapos tapasztalatunk. Minden ember természetes törekvése, hogy a nagyobb boldogság felé haladjon. Minden ember többnek akar örülni. Az elme nagyon könnyedén vált át a kevesebb boldogság mezejéről a nagyobb boldogság mezejére. Nem kell külön kiképezni arra, hogy élvezze az életet. Már ott van a szomjúság, hogy többnek örvendjen. Ha csak lenne egy olyan birodalom, mely több boldogságot tartogat, ha lenne egy út a több boldogsághoz, minden elme eleve kíváncsi lenne rá, és szeretne odajutni. És ez itt van bennünk, ez a bennünk lévő mennyek országa. Semmi újra nem kell vágyakoznunk. Valaki egyszer ezt mondta egy emberről: „Ez az ember még nincs felkészülve.” Én viszont azt mondom: „Hogyan lehetséges ez? Ki az, aki nem kész arra, hogy többnek örvendjen az életből? Létezhet olyan ember, aki nem kész arra, hogy többnek örvendjen az életből? Hihetünk-e annak az embernek, amikor ezt mondja? Csak nem tudja, hogy egy jobb életnek örvendhet. Csak ezért mondhatják rá, hogy nincs még felkészülve.” Ha egy új bolt nyílik meg, és határozottan jobb árukat kínál, ki nem szeretné azokat megszerezni? Ha valaki odamegy, és látja, hogy a dolog nem is olyan jó, esetleg visszakozhat. De, ha egyszer bement, és azt érdemesnek találta, akkor természetes lesz, hogy gyakran jár majd oda – egy jobbnak tartott, többre értékelt boltba.
Kint az életben az ember már eleve megfáradt. Egyik dologtól a másik felé vándorol örömet keresve, annak reményében, hogy több boldogságot talál. De a boldogság, amit talál, sosem elég arra, hogy kielégítse a boldogság utáni kutatását. Semmi a világon nem köti le annyira az embert, mint a boldogság keresésére irányuló vágy. Az elme egyre több és több és több örömet akar. És az ember jogos vágya, hogy többnek örülhessen. Minden embernek a lehető legnagyobb örömet kell élni az életben.
A Mindenható Kegyes Atya országában egy milliomos fia arra született, hogy a gazdagságot élvezze. A milliomos fia nem arra született, hogy szegény legyen. Arra született, hogy élvezze a gazdagságát; ha nem szeretné gazdag embernek feltüntetni magát, az persze más dolog. De ha akarja, akkor nem lehetséges, hogy ne legyen képes örülni. A Mindenható Atya országában ő már eleve gazdag. Annyi öröm, változatosság, milliónyi változatosság az érzékek, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés tárgyainak területén – az egész világ változatosságai várják, hogy élvezze őket. Odabent pedig ott rejlik az egység örök élete, mely mindent átható, áthatja az összes sokféleséget. Az is ott van, hogy megéljük. Az örök tiszta boldogság-tudat állapota is ott van, hogy éljük, természetes módon éljük a világ változatos tárgyainak tapasztalata közepette. Mindkettő azért van, hogy éljük, a kettőt együtt kell élnünk. A veranda hidegét és a nappali szoba melegét – mindkettőt élnünk kell.
Ha létezne egy olyan helyzet, melyben mindkettőt egyszerre élvezhetnénk, az igazán érdemleges lenne. Talán az ajtóban, a kettő találkozási pontjánál. Álljunk az ajtóba, és egyik oldalon ott a veranda hidege, a hátunkra meg jön a nappali melege. Mindkettő élvezetesnek tűnik. De ez a helyzet mégsem bizonyul kielégítőnek, mert a mellkasunk mindig fázni fog, a hátunknak pedig mindig melege lesz. Ha lenne egy módszer, melynek segítségével a nappali melegét a veranda hűvösére hoznánk, és akkor sem a mellkas, sem a hát nem szenvedne, hanem mindkettő egyidejűleg örülne a helyzetnek. Ha a veranda hűvösét be lehetne vinni a nappali melegébe, és az egész test egyidejűleg mind a kettőt tapasztalná, az már valami lenne! Ez lenne az útja annak, hogy élvezzük a belső és a külső élet örök harmóniáját anélkül, hogy bármelyiküknek akárcsak egyetlen arculatát is visszautasítanánk; a külső világ minden arculatát és a belső isteni valóság teljes arculatát. Együtt kell örvendeznünk a kettőnek. Ehhez pedig csak egy módszerre van szükségünk, és ez a módszer a mély meditáció egyszerű rendszere.
A mély meditáció egyszerű rendszere azt jelenti, hogy a figyelmünket a durva, objektív világtól a mindenség finomabb síkjai felé vezetjük, míg a mindenség legfinomabb mezején is túllépünk, és közvetlenül elérjük a transzcendens, isteni, abszolút tiszta boldogságot, a mennyek országát. Mihelyst az elme eléri ezt, teljes mértékben azonosul vele. Azzá lesz. Ez a lét, az örök élet, a tiszta tudat állapota. Az Önvaló állapota. Tökéletes tudatosság. Így amikor az elme kiemelkedik onnét, egy kicsit Avval együtt jön ki. Az elme természete átitatódik a Lét természetével, az elme a Lét természetével együtt emelkedik ki, és a Létet természetes módon éli, a világot természetes módon élvezi, mindkettőt egyszerre. Csak annak a kérdése, hogy Az legyünk, hogy figyelmünket a durvább felől elvonjuk, s közvetlenül megtapasztaljuk az élet finomabb síkjait, a finomabbtól a legfinomabb felé haladva a transzcendens Lét állapotáig – száz százalékban Azzá legyünk. Ezután az isteni tudat nem marad meg az emlékezet területén. Nem kell próbálkoznunk azzal, hogy emlékezzünk rá, nem kell megpróbálnunk megtartani. Önmaga tartja meg magát, mivel maga az elme szívja magába, ugyanúgy ahogy, a száraz szivacs is a vízbe merítve vízzé lesz, száz százalékig vízzel lesz tele; vagy ahogy a fehér szövet is, ha sárga festékbe merítjük, tökéletesen sárgán, teljesen sárgán emelkedik ki belőle. Hogy a sárga szín tartós legyen, és a nap sugarai ne fakítsák ki, újra és újra bemerítjük és kiemeljük, bemerítjük és kiemeljük, újra és újra. Ezt a bemerítgetést néhány alkalommal megismételve a szín tartóssá lesz, és soha többé nem fakul ki. Amikor a szín tartós lesz, s többé nem fakul ki, akkor az elme száz százalékosan istenivé lesz.
Amikor azt az isteni valóságot nem homályosítják el a külvilág tárgyi tapasztalatai, amikor az életnek azt az Egységét nem homályosítja el a világ sokszínűsége, akkor azt száz százalékban éljük meg az életben – azt és ezt, mindkettőt együtt, a transzcendens Létét és a relatív világ tapasztalatát, mindkettőt egyszerre, kéz a kézben. Amikor ez történik, az élet célja beteljesedik. Ez a Kozmikus Tudat, amikor az elme teljesen telítődve a tiszta Lét állapotával, visszatér a világba, hogy az érzéki észlelés világában éljen. Minden dolgot ugyanúgy tapasztal, mint korábban, de a korábbival ellentétben már nem tudatlan a belső Lét állapotáról. Ekkor már a Lét belső állapotának teljességét éljük, mely teljesen áthatotta az elmét. Mégis, minden más egyebet is tapasztalunk az életben. Ez az állapot és az előbbi, egyidejűleg véve a Kozmikus Tudat. Ez az élet célja. Ez az az állapot, ahol a nappali melegségét és a veranda hűvösét egyszerre és egyidejűleg tapasztaljuk: az élet leginkább dicséretes állapota ez! Képzeljük el, hogy a nappali szoba melegét és a veranda hűvösét egyszerre élvezzük. Ez a ház teljes mértékű kihasználása.
A meditáció olyan módszer, mely ezt az állapotot igen közvetlen módon teremti meg, és ez nyitva áll mindenki számára.
A meditáció egyszerű, nagyon egyszerű rendszere – hogyan lehet ez egyszerű? Felmerül a kérdés, mivel állandóan hangsúlyozom az egyszerűségét. Az üzenet a belső életről és a külső életről egyáltalán nem újszerű, hanem ugyanaz az ősrégi üzenet, mely a bennünk lévő mennyek országáról szól. „Keressétek először az Isten országát, és azután minden más megadatik néktek.”[1] Ugyanaz a réges-régi, évszázados üzenet, de ma az üzenet arra fekteti a hangsúlyt, hogy ez mindenki számára könnyű. Minden embernek, mivel embernek született, joga, törvényes joga van arra, hogy örvendjen mindannak a dicsőségnek, ami hozzá tartozik, a belső világ minden dicsőségének és a külső világ minden dicsőségének. És itt van egy módszer, amelyet mindenki igazolhat. Kétezer évvel ezelőtt Krisztus azt mondta: “Keressétek először az Isten országát, és azután minden más megadatik néktek.” Minden más! Íme egy módszer, egy nagyon egyszerű módszer, hogy először a bennünk lévő mennyek országát keressük. És miért egyszerű? Először is, mert Isten magasztaltatik általa. Másodszor, mert a mennyek országa a boldogság kapuja, és ez a nagy boldogság bennünk van; nem rajtunk kívül van. Nincs nagy távolság. A harmadik ok pedig, amiért egyszerű, az, hogy természetes módon megvan bennünk a késztetés, hogy a nagyobb boldogság felé haladjunk.
Nem kell kitanítani bennünket arra, hogy a nagyobb boldogság felé haladjunk. Ha zenét hallgatunk egy rádión, és azután egy másik rádió egy kellemesebb dallamot kezd játszani, semmiféle előképzettség nem kell ahhoz, hogy az első rádió helyett a másik rádióból áradó kellemesebb zenére kezdjünk figyelni. Mielőtt a tanulás kérdése felmerülne, már képesek vagyunk örülni. Semmiféle képzettség nem szükséges az elme számára, hogy elkezdhessen örvendezni a bennünk lévő mennyek országának, mert az elme hajlama pontosan olyan, hogy a nagyobb boldogság felé invitál. A halat nem kell megtanítani, hogy igyék a tó vizéből. Ha szomjas, csak annyi szükséges, hogy elkezdjen inni. Ez ilyen egyszerű, és abszolúte semmit túlzás nincs abban, amit mondok.
Szerte a világon emberek ezreinek tapasztalata alapján szólok így. Gondoljuk meg, csak a józan észre támaszkodva: az elme több örömre vágyik, a nagy boldogság pedig ott van előtte. Miért kell ahhoz hosszú idő, hogy ezt a boldogságot élvezni kezdjük? Csak el kell kezdenünk élvezni, csak kezdjük el élvezni! A józan ész nem engedi meg, hogy ez nehéz legyen. Hogy lehet ez? Ha ez a mennyek országa – hatalmas boldogság, és ez bennem van, akkor nem kell, hogy önmagamon kívül próbáljam megkeresni. Mi a bennünk lévő Önvaló? Már eleve azok vagyunk. Csak kezdjünk el nézni. Ha szomjasak vagyunk, kezdjünk el inni. Nem kell tanulni. Nem kell az időt pazarolni. Nem kell szenvedni. Nem, nem, ezek egyike sem szükséges. „Az élet küzdelem,” mondják azok, akik nem tudják, hogyan kell élni! Ha valaki azt mondja, „ez a betegség gyógyíthatatlan”, az csak azok számára gyógyíthatatlan, akik nem tudjuk meggyógyítani. Lehet, hogy valaki számára gyógyíthatatlan, de másvalaki számára lehet, hogy gyógyítható. Nem. Annak a tudásnak a hiánya, hogy miként éljünk a világban, feszültséget, nyomorúságot, szenvedést és minden effélét teremt. Mint korábban mondtam, a kincstárral való kapcsolat elvész, és a piac feszültté válik. Csak annyi szükséges, hogy először a mennyek országát keressük, és minden mást megkapunk. Ez legyen az első dolgunk az életben. Ez legyen az első dolgunk minden nap. Ez legyen az első dolgunk minden tevékenység elkezdése előtt. Ha először a mennyek országát keresitek és meg is találjátok, minden más megadatik néktek.
A mennyek országának keresése pedig így néz ki: Isten a teremtő, a teremtés mezeje az egész teremtés forrása. Határtalan energia, hatalom, erő, végtelen tiszta boldogság, öröm; forrása mindannak, ami létezik és egyáltalán létezhet. Juss el a forráshoz és akkor a vágyaid a Mindenhatóért valóak lesznek. A gondolatok olyan erősek lesznek, hogy minden felmerülő gondolat beteljesedik. Bármi megtehetővé válik. A módszer pedig ez: jöjj Isten birodalmához, jöjj a teremtés forrásához, jöjj a transzcendens mezejéhez. A Szellemi Megújhodás Mozgalom egyetlen üzenete ez: jöjj a transzcendens mezejéhez. Miért akarjunk ide eljutni? Mert szeretnénk az életet erőteljesebbé, hatalmasabbá, békésebbé, minden tekintetben értékesebbé tenni.
Vegyünk egy egyszerű példát: ha nagy erővel előrefelé akarunk lőni egy nyílvesszőt, akkor megragadjuk az íjat, és csak elkezdjük húzni hátrafelé, egyre csak hátrafelé. Ha egy ember, aki mit sem tud a nyíllövészetről, megkérdezi: „Mit csinálsz? Előre felé akarod lőni a nyilat, nem? Akkor meg miért húzod hátrafelé?” Az ilyen emberek csak tudatlanságuk folytan szólnak úgy, hogy: „Nincs időm meditálni. Olyan sok tennivalóm akad a világban, hol van nekem arra időm, hogy meditáljak? Miért vesztegessem az időmet? Aktív emberek vagyunk, sok a teendőnk. Majd az öregek, akiknek már semmi dolguk, majd azok meditálnak, amikor megöregedtek.” Az efféle vélemények csak azért hangzanak el, mert az emberek nem tudják, hogy miként végezzék a cselekvést lendületes, nagy erővel, hogy miként legyenek sikeresek a cselekvésben, hogy miként élvezzék egyre jobban és jobban az életet, hogy miként tegyék örömüket állandóvá és az élet minden területére kiterjedővé.
A meditáció egy helyzet megteremtésének folyamata. Olyan helyzetet teremtünk, hogy az élet minden egyes arculata értékessé válik. Azáltal, hogy hátrafelé húzzuk a nyílvesszőt, egy olyan helyzetet teremtünk, amelyben nagyobb lesz az erő. Ez csak egy módszer. A cél az, hogy előrefelé lőjük ki a nyílvesszőt. A cselekvés annyi, hogy hátrafelé húzzuk, egyre csak hátrafelé, olyan mértékig, hogy egy teljesen statikus állapotba ér, egy teljesen, tökéletesen statikus helyzetbe kerül. Ha innen elengedjük, a nyílvessző hatalmas erővel röppen el. Az íj statikus helyzete hatalmas erő lehetőségét tartogatja magában. Ebben a statikus helyzetben teljesen csendes. Ez a csend a cselekvés megszűnte és egyben lehetősége. A cselekvés határtalan lehetőségét tartogatja magában. A meditáció ebbe a csendbe vezeti el az elmét, ám a csend minden tevékenység tárháza, minden tevékenység forrása; az egész teremtés forrása.
Ha azt akarjuk, hogy az elme aktívabb legyen a világban, akkor a folyamat ez: húzd visszafelé, húzd visszafelé, húzd visszafelé egészen addig, amíg az Abszolútba ér. Engedd el onnét és az elengedés hatalmas erőt szabadít fel: minden gondolat megvalósul, mindenféle és fajta gondolat képes megvalósulni. Ez az az erő, amelyik megköveteli, hogy „keressétek először az Isten országát”, és aztán egy olyan helyzet jön létre, amelyben azután „minden más megadatik néktek.” Elvisszük az elmét ahhoz a hatalmas teremtő középponthoz, mely beteljesíti önmagát, és az egész természet segíti az összes vágy megvalósulását. Ez az a mód, ahogyan élnünk kell. Bármit is kell megvalósítanod a nap folyamán, reggel térj vissza ahhoz a teremtő középponthoz, térj vissza, térj vissza, térj vissza a transzcendenshez; térj vissza a benned lévő mennyek országához.
Csak mártózz meg, mártózz meg az Önvalóban. Aztán jöjj ki. Akkor minden napod erőteljes lesz, a gondolat erőteljes lesz; a beszéd, a cselekvés és minden egyéb is értékessé válik a világban. Amikor az elme tiszta ott van a kreativitás, ott van a bölcsesség, a béke, a boldogság. Akkor, akkor fogsz örvendezni a világnak, és akkor keltesz másokban is örömet, pusztán azáltal, hogy ott vagy közöttük. Egyébként csak az egyik nyomorult megy a másik nyomorulton segíteni. Azt hiszi, hogy segíteni fog, ám az eredménye az lesz, hogy a másik őt is sírásra készteti. Mindkettő csak ott áll, néznek egymásra és még inkább nyomorultak lesznek. Az emberek élete tele van feszültséggel. Ők maguk is feszültek és nyomorultak és mégis a világ dics őségéről elmélkednek! Ennek pedig nem sok haszna van. Juss el a transzcendens mezejére reggel és este, juss el az élet forrásához, és akkor az élet oly erőteljessé, hatalmassá, békéssé, beteljesítővé válik – ott lesz minden, amire csak törekedhetsz. A tudatlanság és feszültség állapotában azonban még a célok is sekélyesek. Szabadítsd meg az elmét a feszültségtől, és akkor képes leszel elgondolni, hogy milyennek kell lennie az életnek.
Csak annyi szükséges, hogy elkezdj meditálni néhány percet reggel és este. Tanuld meg a meditáció technikáját, és az segít elboldogulnod az életben. A nyugaton ismert meditációs módszerek nem sokat érnek, mivel inkább kontemplatívak. Vagy elnémítják az elmét vagy valamiféle erényen kontemplálnak. Az erényeken való elmélkedésnek van némi értéke, ám csak a tó felszínén való horizontális mozgásra képes. Körbe-körbe úszkálsz, körbeúszol az egész tó felszínén. Megismered, hogy milyen a part a tó körül, de a vertikális mozgás iránya más. A kontempláció csak horizontális irányban tárja fel az élet tavát, a meditáció viszont vertikális mélységében tárja fel az élet dicsőségét. A durvától a kifinomultig halad, a felszínről eljutsz a mélybe. A kontempláció nem képes megnyitni a benned lévő mennyek országának kapuit, mert ahhoz mélyen önmagadba kell merülnöd. Ahhoz az kell, hogy a felszínről a tó fenekére merülj. A horizontális mozgás a relatív tudást növeli, a relatív birodalmán belül.
Ezért van a keresztnek két szára, horizontális és vertikális. És a vertikális a hosszabb! Ez pedig igen nagy jelentőségű. A vertikális szár a hosszabb, és a hosszabb vertikális szár az, amelyen a horizontális szár nyugszik. Az élet horizontális aspektusa a hosszabb, vertikális száron nyugszik. Ez a kozmikus tudatot jelképezi: az élet horizontális értékének teljességét és az élet vertikális arculatának teljességét. Az élet horizontális értékei mind a sokféleség területén valósulnak meg, az olvasáson vagy az ezt meg azt csináláson keresztül. Azonban mindenkinek a maga útját kell végigjárnia. Senki más nem viheti mélyen önmagán belülre a másik embert. Mindenkinek magának kell mennie. Senki sem meditálhat a másik emberért, a meditációnak abban az értelmében, hogy mélyen önmagunkba merülünk. Mindenkinek magáért kell meditálnia. Mindenkinek mélyen önmagába kell merülnie, mindenkinek fel kell tárnia a világ horizontális értékét, mindenkinek végig kell járnia a maga útját.
Mi szükséges ehhez? Csak annyi, hogy mélyen befelé forduljunk. Az élet horizontális értékeit már eleve éljük. Ezek az érzékszervi érzékelés értékei a relativitás területén. Mindenki már most is éli őket. Hadd merüljön hát mindenki önmaga mélyére, hadd kezdje el élni az élet belső értékének dicsőségét! Ez teljesíti be a kereszt célját. Mindenkinek végig kell járnia a maga útját, és ott várja őt a megváltás. Műveljük ki az élet vertikális értékeit, érjük el a bennünk lévő mennyek országát: „Keressétek először az Isten országát, és azután minden más megadatik néktek.” Egyszerű kijelentés, csak élnünk kell!
Annak közvetlen módja, hogy megéljük ezt, a meditáció. Nem álmodozni, képzelegni vagy töprengeni kell róla, nap mint nap ismételgetve. Valaki egyszer megkérdezett engem: „Az olvasás nem jó?” Így feleltem neki: „Az olvasás nagyon jó, de ha állandóan csak a címet olvasod el újra és újra, és nem mégy el oda, az mit sem segít.” Éhes vagyok, és olvasni kezdek a kenyérről, elolvasok mindent a kenyérről, megismerem a kenyér minden arculatát – mit sem segít. Nem, csak süssük meg, együk meg és már készen is vagyunk! Hadd legyen meg a kenyerünk, hadd együk meg, és ez minden. Ha pedig már megettük a kenyeret és tudni akarjuk, hogy honnan jött a búza, hogyan sütötték meg, az egyáltalán nem probléma. Mindennek megismerése azonban csak a tapasztalat alapján válik jelentőségteljessé. Ha megvolt a tapasztalás, olvassuk a Szentírást és ismerjük fel: Ó, igen, ez a mennyek országa! Először keressük ezt, aztán eljutva oda, az egész élet gyerekjátékká válik.
Amikor elkezdünk mélyre merülni a vízbe, akkor a felszínen való úszás gyerekjátékká válik. Ha azt szeretnénk, hogy valaki jól ússzon a tóban, akkor néhány úszólecke után megkérjük, hogy mélyre merüljön a vízbe. Amikor már a mély vízben is megmarad, az úszás automatikussá válik. Amikor feltárjuk az élet mélyebb szintjeit, valamint a tudatos és a tudatalatti elme mélyebb szintjeit, akkor az elme egész óceánja tudatossá válik. Egyébként az elme óceánjának mélyebb szintjei némák és aktiválatlanok maradnak s az aktivitás csak a felszínen lesz található. Amikor csak a felszín aktív, a hullámok csak gyenge, erőtlen fodrocskák. Nem is nevezik őket hullámoknak. Amikor viszont ezek a hullámfodrocskák kapcsolatba kerülnek a víz mélyebb rétegeivel, akkor az óceán hatalmas hullámainak nevezik őket. Ha pedig egy hullám magával az óceán legmélyével, az óceán fenekével kerülne kapcsolatba, akkor nézzük meg, micsoda hatalmas dinamizmusa lesz a hullámnak!
Az élet vertikális területére vívő meditáció sem más, mint a tudat összes mélyebb rétegének aktiválása. Akár mélyebb szinteknek akár magasabb tudatszinteknek nevezzük őket, ugyanazt jelenti a kettő. Hívhatjuk így is, úgy is, csak az elme szélesebb tartományát tegyük aktívvá. Egyébként, ha az elme csak az érzékszervi észlelés szintjén, az élet felszínén, a durva, megnyilvánult teremtés területén aktív, akkor a teremtés finom tartományait nem leszünk képesek tapasztalni, mert az érzékszervek nem képesek egy bizonyos határon túl észlelni. Amikor a tárgy nagyon kifinomulttá válik, a szem nem képes meglátni. Amikor a hang nagyon kifinomulttá válik, a fül nem képes meghallani. Az összes érzékszerv így működik, így lettek megalkotva, hogy csak a durva valóságot képesek megtapasztalni. Ezért van az, hogy a hétköznapi életben nem szoktunk hozzá a tapasztalás képességének finomabb szintjeihez, melyet akkor használunk, amikor meditálunk és a tapasztalás finom szintjeinek mélyére merülünk.
A tapasztalás e finom szintjei a tapasztalás képességének mindeddig néma szintjeiről származnak. Ez csak annyi, hogy az elme óceánjának eddig inaktív szintjeit aktívvá tesszük, és ezáltal elhozzuk a mélyebb szintek aktivitását az elme óceánjának felszíni szintjeire, miáltal a felszíni tevékenységet erőteljesebbé, nagyszerűbbé és értékesebbé tesszük. A dolog titka abban rejlik, hogy az elme egy kicsiny, jelentéktelen aspektusát, mely akkor működik, amikor az érzékszerveken keresztül tapasztalunk, nagyobb erővel tesszük aktívvá. És ez akkor történik meg, amikor elkezdjük használni tapasztaló képességünk finomabb birodalmait, amikor elkezdjük a teremtés finomabb szintjeit tapasztalni. Amikor a teremtés legfinomabb szintjét tapasztaljuk, akkor a tapasztalás képessége a lehető legnagyobb lesz. Amikor eljutunk a Lét, a transzcendencia állapotába, a tapasztalás képessége Abszolúttá lesz.
Ez a meditáció annak útja, hogy eljussunk a tapasztalás abszolút állapotához, mely által a tapasztalás erejét roppant mértékben megnöveljük. Ez az ember életét erőteljesebbé teszi a gondolkodás és a cselekvés területén. Erő van ott, hatalom, elégedettség, béke, bölcsesség és minden étvágy. Ez az a formula, mely egyszerre megad mindent. Csak az szükséges, hogy elkezdjük csinálni, hogy elkezdjük birtokolni. Fejezzük be mára a meditációról szóló beszédet és a róla való gondolkodást, s holnap és holnapután térjünk rá a gyakorlásra és legyünk boldoggá. Nem az a célom, hogy csak beszéljek és mást ne tegyek. Nem csak tájékoztatást akarok adni. Hallgattatok már elég előadást, és ezután is sokat fogtok hallani. Azt akarom, hogy mindenki örvendjen. Reggel és este néhány perc meditáció gyakorlásának beiktatása a napi rutinba – és persze a meditáció megtanulása – ez minden.
Kérdések és válaszok az előadás után
Kérdés: Maharishi, mi az az Önvalóra ébredés [self-realization]?
Válasz: Belépés a bennünk lévő mennyek országába; kilépés a relativitás területére; a teremtés minden korlátjának átlépése és eljutás a Teremtő birodalmába – ez az Önvalóra ébredés.
Vegyük például ezt a virágot. Ránézünk a virágra, majd fokozatosan egyre távolabb visszük, és amikor már nagyon messzire jutottunk a szemek nem lesznek képesek többé látni. Egy bizonyos távolságon túl a szemek nem látják már a virágot. Az elme azonban még mindig képes lesz tapasztalni. Hadd fogja fel az elme a virágot s hadd csökkentsük a kogníciót, hadd csökkentsük a virág mentális képmását. Ha ismerjük annak módját, hogyan csökkentsük a virág mentális státuszát, csökkentsük, csökkentsük, csökkentsük azt… egészen addig, amíg a virág egy pont-virággá lesz és aztán lépjünk túl azon a virág-ponton. A virág eltűnt, a virág tapasztalata eltűnt. Egyedül a tapasztaló marad. Ez az Önvalóra ébredés. Ameddig a virágot tapasztaltuk, addig a virágból származó benyomást, a virág képmását fogtuk szemünk retináján keresztül és az elmét lefoglalta a virág. Amikor a virágot látjuk, csak a virág marad az elmében. Mintha maga az elme teljesen megsemmisült volna, saját, valódi nagyságának minden dicsősége megszűnt volna és a virág nagysága vette volna át a helyét – mintha a virág teljesen elhomályosította volna az elme nagyszerűségét.
Tegyük fel, hogy tapasztalunk valamit – mondjuk egy villanykörtét, és ez a villanykörte oly teljes mértékben betölti az elmét, hogy az elme természetét sehol sem leljük, a tapasztaló természete elveszett, csak a villanykörte marad. A tapasztaló eltűnt, csak a szem, a látás marad – és a tapasztalat tárgya. A szubjektum megsemmisült, csak a tapasztalati tárgy tulajdonságai maradnak és ezt nevezik objektív életnek, anyagi létnek. Az anyag marad az uralkodó, a szellemet nem leljük sehol. Csak az marad az elmében, amit tapasztalunk. A tapasztaló értékei eltűntek. A tiszta boldogság-tudatra, mely abszolút természetű, árnyékot vet a tárgyból származó benyomás.
A meditáció annak folyamata, hogy fokozatosan csökkentjük a tárgyból származó benyomást, fokozatosan csökkentjük, egyre csak csökkentjük. Nem lehet hirtelen elsöpörni. Ha egy csapásra akarnánk megfeledkezni a virágról – felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot – akkor csak az lesz az eszünkben, hogy meg kell feledkeznünk a virágról. Nagyon nehéz, sőt, voltaképpen lehetetlen azonnal megszabadulni a virág benyomásától. Így egy technikát használunk erre. Ha egy csapásra nem lehetséges, akkor fokozatosan tesszük. Fokozatosan tesszük, és ennek a legjobb módja ez: tegyük fel, hogy tapasztalunk egy virágot, aztán pedig elkezdjük tapasztalni a finomabb arculatát. Távolítsuk el, és a benyomás egyre finomabb és finomabb lesz. Azaz, ha ismerjük annak folyamatát, hogy a tárgy durvább tapasztalatától a finomabb tapasztalásig haladjunk, és ha ismerjük annak folyamatát, hogy miként haladjunk folyamatosan a finomabbtól egészen a legfinomabbig, akkor eljutunk odáig, ahol a tárgy egy ponttá zsugorodik, és miközben a tárgy egyre kisebbé válik, a tapasztaló úgy kezd növekedni.
Először, amikor a virág van ott, akkor a tapasztaló teljesen háttérbe szorul. Majd a virág képe egyre kevésbé kezd jelen lenni. Korábban 100 százalék virág volt, és sehol sem volt a tapasztaló képessége. Amikor a tárgy 100 százalékban van jelen, a szubjektum nulla százalékban van jelen. Amikor a tárgyat 90 százalékosra csökkentjük, a szubjektum 10 százalékosra növekszik. A tárgy 80 százalékosra fogy, a szubjektum 20 százalékra emelkedik. A tárgy által gyakorolt benyomás egyre csökken, a szubjektum dicsősége pedig mind jobban a felszínre kerül. Ha a tárgy 50 százalékos, az szubjektum 50 százalékban van jelen, a tárgy 10 százalékban, az szubjektum 90 százalékban. Amikor a tárgynak már csak egy százalékát találjuk ott, a szubjektum 99 százalékban jelenik meg. Amikor pedig a tárgy nulla lesz, a szubjektum teljesen megjelenik. Ez az Önvalóra ébredés. Felismerjük az Önvaló dicsőségének 100 százalékát, minden tárgyi tapasztalás nélkül.
Így az Önvalóra ébredés technikája nem más, mint annak technikája, hogy megtapasztaljuk a tapasztalás tárgyának mind finomabb aspektusait, mígnem eljutunk a legfinomabb aspektusig. Ez a módja annak, hogy erőssé tegyük a tapasztalást. Jelen állapotukban az érzékek csak azt képesek megtapasztalni, ami durva. Ha hosszú időn keresztül csak a szemen, az orron, a fülen keresztül tapasztalunk, akkor teljes mértékben csak a durva tapasztalatokban lesz részünk. És hosszú időn keresztül csak a durva dolgokat tapasztalva a finom tapasztalás képessége berozsdásodik. Ha a gépezetet nem használjuk, ha a finomabb tapasztalás képességét nem használjuk, csak a durvább képességek használata marad. És ha mindig csak a tapasztalás durva képességeit használjuk és a tapasztalás finomabb képességei parlagon hevernek, az élet szárazzá, tompává és feszültté válik.
A meditáció megolajozza a gépezetet, és életet lehel a nem használt részekbe is, ahogyan kifinomítja a tapasztalás képességét. Végül a tapasztalás képessége olyannyira megnövekszik, hogy száz százalékban megéljük a bennünk jelenlévő tiszta boldogságot, a mindenütt jelenlévő Istent. Amikor ezt a szintet elérjük, akkor, amikor a virág az érzékek elé kerül, a szubjektum fenntartja önmagát, ugyanakkor a virágot is megtapasztalja. Fennmarad a szubjektum, az Önvaló minősége, egyúttal pedig a virág tapasztalata is jelen van. A virág árnyéka, a virágból származó benyomás azonban nem lesz már olyan mély, hogy háttérbe szorítsa az Önvalót. Olyan lesz csupán, mint egy vonal, amit a víz felszínén húzunk. A benyomás jelen lesz, hiszen tapasztaljuk a virágot, ám csupán olyan mértékben, mint egy víz felszínére húzott vonal. Meghúzzuk, látjuk ám ezzel egyidejűleg el is tűnik.
A tartható fenn egyidejűleg a Lét állapotának teljessége és a külső, tárgyi tapasztalás. Korábban a külső, tárgyi tapasztalás olyan volt, mint egy kőbe vésett vonal: ha egyszer már belevéstük, igen nehéz kitörölni! Bármi, amit tapasztaltunk, mély lenyomatot hagyott. Nem csupán mély lenyomatot hagy, hanem ez a lenyomat egyre mélyebb és mélyebb lesz, önmagától mélyül. Egyetlen homokszemcsét tapasztalunk és abból egy egész hegy lesz! Ezzel pedig mit sem érünk! Ha egy apró dologból is hegy lesz, a feszültségek csak növekszenek. E mögött pedig csupán az áll, hogy nem tudjuk, miként viselkedjünk, nem tudjuk, miként lássunk, miként szagoljunk, miként halljunk. Az érzékek egész tartományát megtapasztaljuk, az összes érzékszervet használjuk, ám hiányzik a cselekvésben való jártasság, hiányzik az érzékelésben való jártasság, hiányzik a tapasztalásban való jártasság. Ezért van az, hogy az érzékelés, a tapasztalás, a cselekvés és mindezek csupán feszültséget szülnek – azért mert nem tudjuk, hogyan éljünk.
Minden cselekvés mély lenyomatot hagy az elmében, minden érzékelés mély lenyomatot hagy az elmében, minden tapasztalás mély lenyomatot hagy az elmében. Az elmének nincs lehetővé téve, hogy fenntartsa önmagát. Olyan, mintha csak a tapasztalatok futball labdája lenne! Csak egy labda, amelynek nincs saját identitása. Először ide rúgják, aztán oda. Ez egész világ csak futballozik az emberrel, az ember pedig össze-vissza gurul. Ezt a helyzet jött létre a helyes cselekvés tudásának, a cselekvésben való jártasság tudásának hiányában.
A cselekvésben való jártasság így jöhet létre: őrizd meg Önmagadat, ugyanakkor tapasztalj mindent. De az Önvaló megőrzésének nem az intellektus szintjén kell végbemennie. Ha pusztán annak révén próbálod megőrizni Önmagad, hogy így gondolkodsz: „látom a virágot, látom a virágot, én az Önvaló vagyok” – az csak felszínes próbálkozás. Ne próbáld az intellektus szintjén fenntartani az Önvalót! Így nem vagyunk sem itt, sem ott. Csak egy köztes helyzetben lógunk. Ez nagyon rossz gyakorlat. Tompává teszi az embert, megfosztja a tapasztalás képességétől, mivel egyrészt a virágot sem tapasztaljuk a maga teljességében, másrészt pedig az Önvaló megtapasztalásának a kérdése még csak fel sem merül, hiszen az Önvaló a bennünk lévő transzcendens valóság. Ha ekképpen próbálunk befelé fordulni, azt gondolván, hogy „látom a virágot és fenntartom az Önvalót”, akkor az Önvaló fenntartása csupán az Önvalóra való gondolásban merül ki. Nem. A kenyérre gondolás nem segít. Meg kell tapasztalnunk az Önvalót. Azzá kell lennünk.
Ez annak a folyamata, hogy miként juthatunk el a Lét mezejére, és aztán, kijőve onnét, az Önvaló megtartja önmagát. Nincs megkívánva tőlünk az, hogy megtartsuk. A meditáció egy olyan helyzet megteremtése, hogy az Önvalónak kell ránk akaszkodnia. Nekünk nem kell vele törődnünk. Csak egy olyan helyzetet teremtünk, ahol az Önvaló nem hagyhat el minket, egyszerűen ránk kell akaszkodnia. Ez a cselekvésben való jártasság. Aktívak vagyunk a világban, olyan aktívak, hogy nincs időnk az Önvalóra. Teremtsünk hát olyan helyzetet, ahol az Önvalónak kell ránk akaszkodnia. Jussunk el az elme olyan állpotába, ahol az egyéni elme a kozmikus elme szintjére lép, és ennyi az egész. Ennek útja a meditáció. Az egész pusztán a technika megtanulásának a kérdése.
Kérdés: Több, különböző fajta tudatállapot is létezik?
Válasz: Tudatállapot? Igen, léteznek különböző fajta tudatállapotok. A relatív világ területén sokféle tudatállapot létezik: az ébrenlét állapotának tudata, az álom állapotának tudata, amely teljesen más fajta tudat, a mélyalvás állapotának tudata, amely a teljes tudatlanság, teljes tudatlanság abban a tekintetben, hogy nincs meg benne a tárgyi tapasztalás és nincs meg benne a látszat-objektivitás tapasztalása sem.
A teremtett, objektív világ kétféle: az ébrenlét állapotának ez az egész, kézzelfogható, tárgyi valósága, és az álom állapotának látszólagos objektivitása, káprázat-valósága. Ez az álomvalóság a világhoz hasonlóan kézzelfogható –ugyanolyan kézzelfogható, mint ez a világ, ám egy egészen másfajta tudatállapot. Ezért nevezzük álmodó tudatállapotnak. Úgy tartják, hogy ez egy teljesen más tudatállapot. Ebben az állapotban az egész tárgyi világ csak káprázat. Nem létezik, ám úgy tűnik, hogy ugyanolyan pozitíve létezik, mint az ébrenlét állapotának tárgyi valósága.
Az ébrenlét állapotának, az álom állapotának és a mélyalvás állapotának tudata – ezek a tudat relatív tartományainak állapotai. Mindezeket áthatja a Tiszta Tudat mezeje. A Tiszta Tudat az a tudat, amely néha úgy jelenik meg, mint az éber tudat, néha úgy, mint az álom tudata, néha pedig úgy, mint a mélyalvás tudata. Ez a Tiszta Tudat. Ez mindeme relatív tudatállapotok forrása. Ez a forrás, és ez teljes mértékben kívül rejlik ennek a háromnak a természetén. A Tiszta Tudatban nincs meg az éber tudat, az álom tudat és a mélyalvó tudat egyetlen sajátsága sem, mégis, mindeme tudatállapotok ugyanannak a meg nem nyilvánult Tiszta Tudatnak a megnyilvánult állapotai. Olyan ez, mint amikor a víz hóvá, jéggé, gőzzé válik. Mindezek a víz különböző állapotai, ám egyik sem rendelkezik a víz tulajdonságaival. A víz tulajdonságai a vízben találhatók, és ugyanaz a víz válik jéggé, hóvá és különböző dolgokká a különböző állapotaiban.
Így a Tiszta Tudat olyan, mint ezeknek a relatív tudatállapotoknak a forrása, és ez a három tudat a relatív valóság mezején található. Ezen felül a relatív világ területén még bárhány részre való felosztást tehetünk. Mindezek azonban ennek a három tudatállapotnak, az élet három, jól elkülöníthető szakaszának a további részeit jelentik, melybe beletartozik az összes objektív tapasztalás, az összes káprázat-tapasztalás és a semmi, a nagy semmi, a mélyalvás tapasztalása. A relatív valóság területén a tudatosság vagy az öntudatlanság bármely állapotára vonatkozóan bármennyi további tagolást megejthetünk.
Kérdés: Vannak meghatározott lépések, melyek az Önvalóra ébredéshez vezetnek?
Válasz: Az Önvalóra ébredés egy igen automatikus folyamat. Automatikus, hiszen, amint mondtam, amikor szól itt egy rádió, és valahol másutt megszólal egy másik, amelyik egy szebb, dallamosabb zenét játszik, az elme azon nyomban odavált. A nagyobb rádió pedig már eleve ott szól bennünk. A külső rádiók mind jelentéktelennek bizonyulnak, az elme már eleve unja őket. Az elme befelé való menetelése nagyon spontán. Csupán 180 fokkal kell befelé fordulnunk. A tapasztalás irányát kell megfordítanunk, ez minden. A külső világot az érzékszerveken keresztül tapasztaljuk meg, a külső világban a durva dolgokat tapasztaljuk. Csak tegyünk befelé egy 180 fokos fordulatot. Egyetlen teljes fordulatot teszünk, egyetlen egyet lépünk abban az irányban, és máris elkezd vonzani bennünket. A belső vonzás automatikus. Csak 180 fokos fordulatot kell tennünk befelé. Amikor a fény irányába haladunk, [először még] a durva dolgokat tapasztaljuk. Csak tegyünk egy 180 fokos fordulatot! Ahogyan haladunk a fény irányába, úgy találjuk, hogy az intenzitás minden egyes lépésnél növekszik. Ez a növekvő intenzitás megragadja az embert, és arra ösztönzi, hogy feléje haladjon, az előtte lévő nagyobb világosság irányába.
Amikor 180 fokkal befelé fordulunk, majd teszünk egy lépést előre, a teremtés finomabb területei vonzóbbak, jobban megragadnak minket. Ahogyan haladunk előre, a vonzás növekszik, és ez a növekvő vonzás természetes módon húzza maga felé az elmét. Semmiféle erőfeszítésre nincs szükség. Ez egy erőfeszítés nélküli folyamat. Ha húznunk, vonnunk, toszogatnunk kellene, akkor az elme ezt visszautasítaná, ami mutatja azt, hogy nem ez az út vezet a mennyországba! Lehet, hogy a pokolba vezető út az, amit az elme elutasít. A menny felé az elme minden percben kész elindulni. A menny felé haladni: ó, hát mennyei boldogságot élvezünk, bárcsak mindig eljönne hozzánk – erre mindenki készen áll.
[1] „First seek ye the Kingdom of God, and all else will be added unto you.” A Katolikus Biblia magyar fordításában az idézet így szerepel: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6.33); „Inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok hozzá.” (Lk 12.31)
(A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Maharishi’s Message (Two lectures). Treasury and the Market and Veda – The Source of Subtle Science. Age of Enlightenment Publications, 1989., p. 2-67.