A Bhagavad Gítá 6. fejezetének vége, pontosabban a 37-47. versek, a jóga útján járó, de a megvilágosodást el nem érő lelkek halál utáni sorsát írják le. Az alábbi részlet Maharishinek a Gítához írt kommentárjából származik. Maharishi a transzcendálás és a magasabb tudatállapotok kibontakozásának fényében magyarázza e verseket.
ayatiḥ śraddhayopeto yogāc calitamānasaḥ |
aprāpya yogasaṁsiddhiṁ kāṁ gatiṁ kṛṣṇa gacchati || 6.37. ||
Ardzsuna így szólt:
Mily célhoz jut el az, ó Krisna, aki nem érte el a tökéletességet a jógában, aki rendelkezik ugyan hittel, ám az erőfeszítés hiányában az elméje letért a jóga útjáról? (6.37.)
Ennek a kérdésnek a gyökerei az Úrnak a 24. és a 28. versben foglalt tanításához nyúlnak vissza, amelyben kijelenti, hogy a kozmikus tudat elérése gyakorlást, „erőfeszítést” igényel.
A kérdés közvetlen kiváltója azonban a megelőző versben elhangzott mondat: „A megfelelő eszközök révén tehet rá szert az az ember, aki törekvő és aki fegyelmezett.” Az ebben elhangzott három követelmény alapján, melyek az elme legfelsőbb, isteni kiegyensúlyozottságának (ld. 6.30.) elérését szolgálják, Ardzsuna úgy véli, hogy hosszú utat kell megtennie. Az Úr azt mondta neki korábban, hogy „Ebben a jógában nem vész el erőfeszítés, és nem létezik akadály. Ebből a dharmából még egy kevés is nagy félelemtől szabadít meg.” (2.40.) Így amikor az Úr Krisna három feltételt szab hozzá, Ardzsuna biztosan akarja tudni, hogy előnyös-e az vagy sem, hogy elindul ezen az ösvényen, észen tartva azt, hogy nem biztos, hogy az ember még ebben az életében célba ér.
Ennek a versnek azonban van még egy értelme. Amikor Ardzsuna hallja azt, hogy mi az Istentudatban való jóga elérésének három követelménye, akkor tudni akarja, hogy létezik-e valamiféle rövid út. Tudni akarja, hogy a hit meddig segítheti útján az embert, mivel valószínűleg azt gondolja, hogy az Isten elérésének útján a hit által a legkönnyebb sikerrel járni. Egyáltalán nem meglepő egy ilyen kérdés Ardzsunától, aki egy felettébb gyakorlatias személy. Nem azért teszi fel a kérdést, mert el akarja kerülni az erőfeszítéseket. A kérdés nagyon is gyakorlatias értelméből fakad. Bölcsek azok, akik elejétől a végéig megértik egy út természetét, mielőtt rálépnek arra, és még bölcsebbek azok, akik a rövid utat járják. Ardzsuna kérdése komolyságát tükrözi, valamint azt a nagyfokú éberséget, amellyel az Úr szavait követi.
Ardzsuna kérdése így szól: „mily célhoz jut el az az ember?” Mi a sorsa, merre halad majd? A kérdés azért foglalkoztatja ennyire, mert alaposan ismeri a világmindenséget. A beszélgetés kezdetén tett kijelentései a dharmáról, az őseiről, a mennyről és a pokolról, valamint a társadalom szerkezetéről, mind azt mutatják, hogy szabatos tudással rendelkezik az életről és a világról. Egy ilyen műveltségű ember természetes módon igyekszik megérteni a jóga útján járó törekvő célját. Ezen felül annál is inkább oka van ezek iránt kérdezősködni, mert az Úr a tudat elvont tartományaiba tartozó célok elérését fejti ki számára, amelyek látszólag igen távol esnek a világban való mindennapi élettől – vagy az égető közelségben lévő csatatértől. A következő versben pedig még világosabbá teszi kérdését.
kaccin nobhayavibhraṣṭaś chinnābhram iva naśyati |
apratiṣṭho mahābāho vimūḍho brahmaṇaḥ pathi || 38 ||
Ha a Brahmanhoz vezető úton eltévedve, ó erőskarú, elveszítette lába alól a talajt, és mindkettőtől elesett, nem pusztul-e el szertefoszló felhőként?
„A Brahmanhoz vezető úton eltévedve” az jelenti, hogy elesve a kozmikus tudatot kifejlesztő Transzcendentális Meditáció rendszeres gyakorlásától. A kérdés arra az emberre vonatkozik, aki elkezdi a gyakorlást, de különböző okoknál fogva nem képes azt folytatni. Az „eltévedve” szó arra utal, hogy a gyakorlat feladásának oka a törekvőben keresendő. Sem Isten részéről, sem magán a Hozzá vezető úton nem létezik semmi, ami arra ösztökélné vagy buzdítaná a törekvőt, hogy hagyja abba gyakorlását. Ha így tesz, akkor az csakis a saját tudatlanságának az eredményeként történhet. Ez pedig abból fakadhat, hogy vagy nem rendelkezik a cél természetéről való tudással, vagy kételkedik abban, hogy képes ezt elérni, vagy pedig nem képes helyesen megítélni annak értékét. Mindennek az oka a megfelelő útmutatás hiánya. Bármi is legyen az ok, ha az ember abbahagyja a gyakorlást, annak oka csakis a tévelygés lehet. Az, hogy Ardzsuna itt az „eltévedt” szót használja, megmutatja, hogy milyen mélyen érti az Úr tanítását. Noha egy olyan emberről kérdez, aki abbahagyja a gyakorlást, ki akarja fejezni azt is, hogy az ilyen embert tévelygőnek tartja.
„Elveszítette lába alól a talajt”: Ardzsuna tisztában van a tudat különféle szintjeivel és azzal, hogy az élet mindegyikben más és más. Tudatában van annak is, hogy amikor valakinek a tudata az egyik szintről a másikra emelkedik, akkor a korábbi szint élete már haszontalanná válik számára. A kérdése arra vonatkozik, aki már a hétköznapi emberi tudatszint fölé emelkedett, ám még nem érte el a kozmikus tudatot, amely biztossá teszi a megszabadulást, egyúttal az Istentudat alapját képezi. Az ilyen ember elveszítette a talaját az emberi szinten, ám még nem tudta megvetni a lábát az isteni szinten. Nincs sem itt, sem ott. Ezt fejezik ki Ardzsunának azok a szavai, hogy „mindkettőtől elesett”, és egy rettenetes végzet képét vetítik előre azzal, hogy „nem pusztul-e el szertefoszló felhőként?”
Ardzsuna szeretné megérteni annak a tévelygő embernek a sorsát, aki abbahagyta a gyakorlást. A kérdés egyszerűnek hangzik, ám valójában rendkívül összetett, mivel a tudatlan és a teljesen megszabadult, felébredett ember tudatszintje között megszámlálhatatlan szint létezhet. Mint azt Ardzsuna felismeri a következő versben, a pontos válasz csak attól jöhet, aki az élet egész tartományát ismeri és az összes lehetőséget, amely a tudatlanság és a felébredett tudatállapot között létezhet.
etan me saṁśayaṁ kṛṣṇa chettum arhasy aśeṣataḥ |
tvad anyaḥ saṁśayasyāsya chettā na hy upapadyate || 39 ||
Ó, Krisna, te tudod teljességében eloszlatni az én kételyemet. Bizony, nincsen senki más rajtad kívül, aki e kételyt eloszlathatná!
Az Úr szavait hallgatva Ardzsuna meggyőződött bölcsességének mérhetetlen mélységéről. Azok a szavak, hogy „nincsen senki más rajtad kívül”, azt jelzik, hogy Ardzsuna még a kérdés feltevése közben is azt érzi, hogy ez nem a megfelelő pillanat hozzá, mivel a csatatér nem a metafizikai beszélgetésekre szolgál. Ám azzal alátámasztja a kérdést, hogy rámutat, ha most nem teszi fel, akkor lehet, hogy többé nem is lesz esélye rá, mivel senki más nem képes ezt megválaszolni. Úgy tűnik, hogy a 28-32-dik versben elhangzottak meggyőzték Ardzsunát arról a határtalan bölcsességről, amely az Úr lábainál fekszik.
Amikor a tanítvány kifejezésre juttatja, hogy mily nagyra értékeli a mester bölcsességét, akkor az a bölcsesség a kedvesség és a szeretet egy kifinomultabb légkörében kezd áramlani a mesterből. Ez egészen nyilvánvaló az Úr Krisna következő versben elhangzó válaszának első szavából, és abból a hatalmas tudás-óceánból, amelyet Ardzsuna kérdésére válaszként áraszt ki magából.
śrībhagavān uvāca
pārtha naiveha nāmutra vināśas tasya vidyate |
na hi kalyāṇakṛt kaś cid durgatiṁ tāta gacchati || 40 ||
A magasztos Úr így szólt:
Ó Pártha, nem vész az el sem ebben a világban, sem a következőben; mert senki sem jár a balvégzet útján azok közül, akik erényesen cselekszenek.
Ha valaki elkezdett kimosni egy ruhát, ám valamilyen oknál fogva csak egyszer tudta kiöblíteni, akkor legalább annyi sikerrel járt, hogy a szennyeződés egy részét képes volt eltávolítani, még ha a ruha nem is lett teljesen tiszta. Az azonban bizonyos, hogy nem tette még piszkosabbá. Ha egy ember elkezdi a meditáció gyakorlását, s akár csak néhány alkalommal meditál, és csupán egyszer vagy kétszer transzcendál, az a tisztaság, amelyet ezáltal elnyer, az övé marad.
prāpya puṇyakṛtāṁl lokān uṣitvā śāśvatīḥ samāḥ |
śucīnāṁ śrīmatāṁ gehe yogabhraṣṭo ’bhijāyate || 41 ||
Miután elérte az erényesek világait és ott lakozott megszámlálhatatlan éveken át, a jóga útjáról letérő ember a tiszta és kiváló emberek otthonában születik meg ismét.
„A jóga útjáról letérő ember” arra utal, aki nem tudta életében befejezni a meditáció gyakorlását, és ezért nem volt képes elérni a kozmikus tudatot, amely biztosítja a megszabadulást, vagy pedig elveszítette érdeklődését, és egy idő múltán abbahagyta a jóga gyakorlását.
A tisztaság a gyakorlással arányos mértékben következik a meditációból. A nagyobb tisztaság már itt e világban egy jobb és boldogabb tudatszinthez vezet, és a következőben is megmarad.
A meditáció során az elme eléri a transzcendentális tudatot, és a relatív létezés minden árnyékától szabaddá válik. Elnyeri valódi állapotát, mely kozmikus létezés, és amelyre semmilyen tudatlanság nem vet árnyékot. Ez az elme megtisztult állapota, amely teljesen mentes a bűn hatásától. Ezt elérve az elme oly tökéletes mértékben elnyeri az egyetemes Lét állapotát, hogy a relatív létezés mezejére visszatérve is elégedettséget visz a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés egész birodalmába. Ez teljesen természetes módon erényessé teszi az ember viselkedését az élet minden vonatkozásában, ennek eredményeként pedig az illető az erényesek világaiba jut el, amelyekről azt tartják, hogy az emberi létezés feletti létsíkokat foglalják magukban.
Amikor azok az erényes emberek, akik nem voltak képesek elérni a kozmikus tudatot, meghalnak, ezen síkok egyikére jutnak, mivel – úgy tartják – az emberi élet nem más, mint a hozzájuk vezető kapu. E síkokon az élet hosszabb és sokkalta boldogabb, mivel ezek a magasabb tudatszintekkel állnak kapcsolatban. A tudat legmagasabb szintje az abszolút Lét, amely az örök élet. A skála másik végén, ahol a tisztaság elvész, az élet végtelenül rövid. A tisztaság mértéke határozza meg az élet hosszát minden egyes síkon, valamint a boldogság fokát.
A Taittiríja-upanisad leírja, hogy a teremtett világ különböző létezői a boldogság milyen fokát élvezik. Az élet összes különböző síkját a cselekvés és annak visszahatása következtében érjük el. Az, hogy mennyire vagyunk erényesek ebben a világban a kritériuma annak, hogy az élet magasabb síkjai közül melyiket érjük el.
Az erényesek világai ennek folytán a nagyobb boldogság világai, ahol a lények a földi embernél sokkal nagyobb harmóniát és szabadságot élveznek. Ám nem gyakorolják többé a jógát. Ehhez vissza kell jönniük a földre. Ide visszatérve pedig „a tiszta és kiváló emberek otthonában” születnek meg ismét, mely kedvező környezetet teremt a jóga számára. Folytatják gyakorlásukat és elérik a végső megszabadulást.
atha vā yoginām eva kule bhavati dhīmatām |
etad dhi durlabhataraṁ loke janma yad īdṛśam || 42 ||
Vagy pedig igazi, bölcsességgel megáldott jógik családjában születik meg, noha egy ilyen születést e földön nehezebb elérni.
Az Úr szeretné jól Ardzsuna eszébe vésni, hogy „a tiszta és kiváló emberek otthonában” megszületni könnyebb dolog, mint az „igazi, bölcsességgel megáldott jógik családjában” való születés. Ennek két oka van: nem csupán az ilyen jógicsaládok ritkák a világon, hanem az embernek nagyfokú tisztaságra kell szert tennie ahhoz, hogy egy jógi családjának szent légkörében szülessen meg. Egy ilyen környezetbe születve az ember esélyt kap arra, hogy gyorsan megvalósítsa az Istentudatot.
tatra taṁ buddhisaṁyogaṁ labhate paurvadehikam |
yatate ca tato bhūyaḥ saṁsiddhau kurunandana || 43 ||
Ott visszanyeri az Egységnek azt a szintjét, amelyet intellektusa korábbi testében elért, és ennek következtében, ó kuruk öröme, még inkább törekszik a tökéletességre.
„Ott”: az „igazi, bölcsességgel megáldott jógik családjában” (42. vers) vagy a „a tiszta és kiváló emberek otthonában” (41. vers).
„Visszanyeri”: életét „az Egységnek attól a szintjétől” kezdi élni, „amelyet intellektusa korábbi testében elért.” Ezt egy példa segítségével érthetjük meg. Tegyük fel, hogy egy szövetet száz alkalommal kell belemártanunk a festékbe, míg teljesen elnyeri a szintét, ám miután már tízszer belemártották a festékbe, a gyár bezár. A szövetet ezután átviszik egy másik gyárba. A másik gyár csak a tizenegyedik belemártástól tudja kezdeni a folyamatot. Így, bár a szövetet nem tudták egyetlen, megszakítatlan folyamat révén teljes mértékben befesteni, az a szín, amelyet az első gyárban elértek, meghatározza, hogy honnan kezdik el a festési folyamatot a másodikban. Amikor az ember elkezd meditálni, a Lét elkezd növekedni elméjének természetében. Ha, miután elérte a Léttel való átitatottság egy meghatározott fokát, abbahagyja a gyakorlást ebben az életben, vagy ha a teste elpusztul, bármikor, amikor újrakezdi a gyakorlást, akkor azt a tudat tisztaságának azon a szintjén kezdi, amelyet korábbi gyakorlása által elért. Az ebben az életben elnyert tisztaság foka nem vész el a test halála következtében.
pūrvābhyāsena tenaiva hriyate hy avaśo ’pi saḥ |
jijñāsur api yogasya śabdabrahmātivartate || 44 ||
Pusztán korábbi gyakorlása következtében ellenállhatatlanul újraszületik. Még az is túllép a Védán, aki csupán törekszik a jógára.
„Pusztán korábbi gyakorlása következtében”: az elmúlt életében végzett meditáció gyakorlása következtében. A „pusztán” szó arra utal, hogy a korábbi gyakorlás ereje önmagában elégséges ahhoz, hogy valakit a jóga útjára állítson. A Természet kedvezni kezd számára, és a körülményei oly módon alakulnak, hogy elősegítsék korábbi gyakorlásának újrakezdését.
Az „ellenállhatatlanul újraszületik” azt jelenti, hogy akár tudatos erőfeszítést tesz a gyakorlás elkezdése érdekében, akár tudattalanul vonzódik efelé a korábbi életében végzett gyakorlás felhalmozódott hatásának következtében, folytatni fogja a meditációt.
Az Úr Krisna azt érti ez alatt, hogy az élet semmiféle aspektusa által kínált kísértés nem lesz képes visszatartani őt attól, hogy folytassa útját. Semmi nem tartja vissza, még a különféle védikus rítusok és szertartások révén elért nyereségek ígérete sem. Egyhegyűen rálép a jóga útjára, és eltökéltsége folytán gyorsan eléri a célt.
„Túllép a Védán”: túllép a relatív valóság területén, és elérkezik a transzcendentális tudathoz. Az Úr arra utal, hogy még az is, az is túllép a relatív élet mezején, aki csak „törekszik” a jógára, vagyis aki csak kezdő a jógában, mivel – mint azt a második fejezet 40. versében feltárta – az elme számára egyáltalán nem nehéz az, hogy elnyerje az abszolút transzcendentális tudatot. Itt van tehát a nagy reménység a jóga tanulói számára, akár tanultak, akár nem azok.
prayatnād yatamānas tu yogī saṁśuddhakilbiṣaḥ |
anekajanmasaṁsiddhas tato yāti parāṁ gatim || 45 ||
Ám a buzgón törekvő jógi, aki számtalan születésen keresztül minden bűntől megtisztult és tökéletessé vált, ezután eléri a transzcendens célt.
Ez a vers nagyon számos félreértést okozott, és sokakat elkedvtelenített, mivel jó néhányan azt olvasták ki belőle, hogy az Úr azt az elvet vallja, hogy a törekvés sikere számos életet kíván. Ez azonban a „születés” szó valódi jelentésének meg nem értéséből fakad. A születés azt jelenti, hogy egy új testre teszünk szert. Ha megvizsgáljuk, mi történik, amikor az egyéni elme a transzcendentális tudatban kozmikus státuszra tesz szert, azt találjuk, hogy az egyén megszűnik létezni – tiszta Létezéssé válik. A Transzcendensből kijőve nyeri vissza egyéni életét. A jóga írásának meg nem értése abból fakad, hogy az emberek nem tapasztalják meg a jóga állapotát és nem ismerik a jóga gyakorlásával kapcsolatos részleteket. Ebben a helyzetben elkerülhetetlenül megjelennek a téves értelmezések.
A jóga három állapotára már korábban (e fejezet 3. versében) utaltunk: a transzcendentális tudatban való jóga, a kozmikus tudatban, illetve az Istentudatban való jóga. A „tökéletessé vált” kifejezés azt mutatja, hogy ez a vers az Istentudatra utal. Az Úr azt mondja, hogy „számtalan születésen keresztül tökéletessé vált”. Ezen azt érti, hogy azáltal vált tökéletessé, hogy folyamatosan elnyerte a transzcendentális tudatot, és így számtalan alkalommal újraszületett ebbe a világba, míg el nem érte a kozmikus tudatot. A kozmikus tudatnak ez az állapota, mely az Úr szavai szerint (ld. e fejezet 28. versét) „könnyedén” elérhető, képezi a szilárd alapján annak, amelyen az Istentudat növekszik.
Az Istentudatnak a kozmikus tudatból való kifejlődésével kapcsolatban az Úr így szól: „idővel ezt önmagában találja meg” (4.38). Figyeljünk fel arra, hogy az a kifejezés, melyet az Úr használ – „idővel” – egyáltalán nem utal arra, hogy ez sok életet venne igénybe. Ezért egyáltalán nincs okunk azt feltételezni, hogy a „számtalan születésen keresztül” sok-sok életet jelentene. A tanítás az, hogy a Transzcendentális Meditáció gyakorlása által az ember könnyedén eléri a transzcendentális tudatot, és a transzcendentális tudat elnyerésének kitartó gyakorlása révén az ember „hosszas késlekedés nélkül” kozmikus tudatra, majd Istentudatra emelkedik.
Értelmezhetjük a „számtalan születés”-t a kifejezés felszínes értelmében, mint sok-sok életet, ám világos, hogy ez a jelentés csak arra vonatkozik, aki eben az életében „az erőfeszítés hiányában” és annak folytán, hogy „elméje letért a jóga útjáról”, „nem érte el a tökéletességet a jógában” (ld. e fejezet 37. versét). Ám még ők is, mondja az Úr, elérik a transzcendens célt azáltal, hogy a gyakorlás révén sok-sok életen át fokozatosan megtisztítják magukat (ld. e fejezet 43-44. versét). A jóga dicsősége, hogy ha valaki elkezdi, akkor annak meglesz a hatása. Ha a gyakorlás elégtelensége folytán nem hoz teljes beteljesedést ebben az életben, akkor kihat a következő életekre, és az embert újra eljuttatja a gyakorlásához, végezetül pedig a megszabaduláshoz.
„A transzcendens cél”: a transzcendentális tudat célja. Amikor a transzcendentális tudat permanenssé lesz a kozmikus tudatban, akkor az előttünk lévő cél az Istentudat.
tapasvibhyo ’dhiko yogī jñānibhyo ’pi mato ’dhikaḥ |
karmibhyaś cādhiko yogī tasmād yogī bhavārjuna || 46 ||
A jógi felette áll az aszkétának; még a tanult embernél is feljebb valónak tartják. A jógi különb a cselekvés emberénél, ezért légy jógi, ó Ardzsuna.
Ebben a versben az Úr a megvilágosodás érdekében végzett minden cselekvés, erőlködés és erőfeszítés értékét tagadja. Az aszkéta a testét és az elméjét is gyötri. A jóga gyakorlása az idegrendszert gyengéden finomítja, és minden feszültséget eltávolítva eljuttat a transzcendentális tudathoz. Ezért az aszketikus vezeklés minden szempontból alatta marad a jógának.
A tanult ember ebben a szövegösszefüggésben az, aki elméleti tudással rendelkezik a három gunáról, az Önvalóról és Istenről, ám nem tapasztalta meg őket közvetlenül. Kétségtelen, hogy alább való a jóginál, aki ezek természetét a közvetlen tapasztalaton keresztül ismeri.
A cselekvés útját azok járják, akik a test, az elme és a lélek megtisztulására az erényes tettek rituális végzése, a jótékonykodás és a helyes kötelességtudat révén, valamint az elme megtisztítására szolgáló különféle cselekvések által törekszenek. Ez is elmarad a jóga mögött, amely könnyű és közvetlen módon világosítja meg az elmét.
Kétségtelenül igaz, hogy az összes effajta eljárásnak van egy megtisztító hatása, és így segíti az elmét abban, hogy a szattvában növekedjék. Ily módon megtisztulva az elme végül eléri az Önvaló állapotát. Az összes efféle út elmélete helyes, ám nem érik el a jógát. Nem csupán rendkívül hosszú időt vesznek igénybe, hanem arra a területre korlátozódnak, amellyel kapcsolatban az Úr ezt mondja: „a cselekvés… az eszköze” (ld. e fejezet 3. versét). Ezzel szemben a jógi azon a területen állapodik meg, amellyel kapcsolatban az Úr azt mondja, hogy „az elnyugvás… az eszköze” (uo.). Ez az élet sokkal fejlettebb állapota.
A jógi feljebbvalósága nem csupán abban rejlik, hogy gyorsan és könnyedén éri el a Legfelsőbbet, hanem abban, hogy Azt a maga teljes dicsőségében valósítja meg, mely nem más, mint a megnyilvánult Lét dicsősége Isten abszolút létezésében. Ez az Istentudat dicsősége az ember életében, amely messze meghaladja azt a kiválóságot, amely az aszkézis, a tudás vagy a cselekvés révén elérhető.
yoginām api sarveṣāṁ madgatenāntarātmanā |
śraddhāvān bhajate yo māṁ sa me yuktatamo mataḥ || 47 ||
Minden jógi közül azt tartom leginkább egységben lévőnek, aki hittel imád Engem, belső Önvalója pedig Énbennem merült el.
Itt jelenik meg a fejlődés legmagasabb állapotának kifejezése. Az Úr azt mondja: „minden jógi közül”. Ezen azt érti, hogy különféle jógik vannak: a hatha jógi, a gjána jógi, a karma jógi és így tovább. Ezek a megvalósítás négy fokával rendelkeznek: az első az Önvaló-tudat megvalósítása (10-18. vers), a második a kozmikus tudat megvalósítása (24-29. vers), a harmadik az Istentudat megvalósítása (30-32. vers), a negyedik pedig az egész teremtés realizációja az Istentudatban (32. vers). Amikor az Úr így szól: „minden jógi közül… belső Önvalója pedig Énbennem merül el”, akkor arra az emberre utal, aki önmagában az Egység természetes és állandó kötelékét hozta létre az összes lény Urával és az egész teremtéssel. Ez azon a szinten történik meg, ahol az odaadás beteljesedést nyer.
Az elmének a Lét állapotával való átitatása oly teljességben és oly állandóságban, hogy azt a relatív létezés semmilyen tapasztalása nem képes elhomályosítani – ez jellemzi a kozmikus tudatot. Aki elérte ezt az állapotot, az örökké megelégedetté válik önmagában. Ám annak ellenére, hogy ez a megelégedettség pozitív és tényleges, ez lényegi természetét tekintve teljes mértékben absztrakt, mivel végső soron nem más, mint annak a megnyilvánulása, hogy az elme át van itatva a transzcendens Léttel. Ez az átitatottság nem teszi lehetővé, hogy a Létet az érzékszervek szintjén is megtapasztaljuk. A szem nem láthatja a Létet, a nyelv nem képes megízlelni, a fül nem képes meghallani és a kéz sem képes megérinteni. A hitben való odaadás folyamata az, amely mindezt létrehozza.
Az odaadás mindig személyes szinten zajlik. Így, amikor az Úr azt mondja, hogy „minden jógi közül”, aki „hittel imád Engem”, akkor arra utal, aki a kozmikus tudatban megállapodva szoros kapcsolatot épít ki a kozmikus létezés megnyilvánult kifejezésével, az Istenben egyénivé vált kozmikus léttel, az odaadó szeretet és az imádat céljából. Ekkor a szem képes lesz élvezni azt, hogy az absztrakt, örök Lét megnyilvánul – az összes érzékszerv képes arra, hogy tapasztalásának tárgyaként örvendjen Annak. Az odaadásnak ez az útja még azt is dicsőségessé teszi, aki elérte a kozmikus tudatot, és alkalmassá teszi arra, hogy az érzékszervek szintjén örvendjen a Transzcendensnek, a Legfelsőbbnek. A vallás története feljegyzi olyan egyének nevét – mint Sukadéva, Dzsanaka király és mások –, akik a Valóságban megállapodva az Úr odaadó hívei voltak, és Neki örvendtek a tapasztalat minden eszköze, az érzékszervek, az elme, az intellektus és a lélek által. Az ilyen szerencsés lények, mondja az Úr, a „leginkább egységben lévők”.
Ez a vers véget vet az Egység legmagasabb állapotával kapcsolatos minden félreértésnek. Az Úr megmutatja, hogy a legmagasabb szintű jógi „legbelső Önvalója” Őbenne „merült el”. Ez a magyarázat az Ő oldaláról hangzik el, ám az a kifejezés, amelyet az odaadó hívő oldaláról ad, másként hangzik: odaadó híve „hittel” imádja Őt. Ez az Úrral való Egység dicsősége. Az Úr magához öleli odaadó hívét, és eggyé teszi Önmagával, a hívő pedig imádatában szorosan öleli őt. Ez az egységnek az az állapota, ahol mindkettő támaszt nyújt a másiknak.
Ez a kettősség és az Egység a Nagy Egységen belül.