Maharishi e klasszikus előadása 1960 áprilisában, Londonban hangzott el, és az 60-as és 70-es években számos, TM-ről szóló könyvben jelent meg. Beszédében Maharishi a Himalája hegyeiből nyugatra hozott üzenetét foglalja össze egyszerű és világos szavakkal. Az élet természete a tiszta boldogság, mondja Maharishi, és ez a tiszta boldogság bennünk van, ez saját leglényegibb, isteni természetünk, a bennünk élő „mennyek országa.” Elérése nem nehéz, mindössze a megfelelő módszer szükséges hozzá: a Transzcendentális Meditáció egyszerű, erőfeszítés nélküli technikája, mely képessé teszi az embert – minden embert – arra, hogy a Kozmikus Tudat magaslatára emelkedve egyszerre örvendjen a szellem örök, transzcendens valóságának és a világ mindig változó sokféleségeinek.
Küldetésem a világban a szellemi megújhodás; hogy a szellem értékeiben megújítsak minden embert, mindenütt a világon. A szellem értékei a tiszta tudat és az abszolút, tiszta boldogság; abszolút tiszta boldogság-tudat, amely minden bölcsesség tárháza, a boldogság óceánja, örök élet. Azzal a céllal hagytam el a Himaláját, hogy ezt mindenki számára elhozzam, s ne csak bölcs szavakban, hanem az emberek mindennapi, gyakorlati életében. Meseterem kegyelmével találtam egy egyszerű technikát, egy egyszerű képletet, hogy átalakítsam a belső embert és a szellemi szint dicső magaslataira emeljem. Hogy elhozzam ezt minden ember számára, mindenütt a világon, ezért indultam útnak. Ahogy ti is kerestetek valakit, hogy vezessen benneteket, úgy én is olyan embereket kerestem, akik eljönnek hozzám. És most itt vagyunk!
Az élet filozófiája ez: az élet nem küzdelem, nem feszültség. Nem kell, hogy az élet szenvedés legyen. Az élet tiszta boldogság. Örök bölcsesség, örök létezés. Az abszolút tiszta boldogság-tudat az élet természetes jellemzője. Mégis, mi valahogyan elvesztettük szem elől. Valójában ez az abszolút tiszta boldogság a lélek legbensőbb természete. De ha ez a lélek legbensőbb természete, hogyan lehetséges, hogy mégis elveszítjük? Nem veszthetjük el. Ha úgy találjuk, hogy elvesztettük, az olyan, mint amikor a szemüvegünket keressük, noha ott van az orrunkon! Sokszor előfordul, hogy az ember orrán ott van a szemüvege, mégis így szól: “Hol a szemüvegem? Hol a szemüvegem?” Pontosan így van ezzel [a tiszta boldogsággal] is. Valójában nem vesztettük el, csak a gyakorlat szempontjából tévesztettük szem elől. Valahogy így mondhatjuk ezt.
A lélek lényegi természete, az örök tiszta boldogság-tudat, a sajátunk. Azt mondják, „a mennyek országa bennünk van.” Nirvána, mondja Buddha; a mennyek országa, mondja Krisztus; Átmánanda szerepel a védikus és a hindu írásokban. Soha senki sem létezett enélkül, mégis úgy tűnik, kicsúszott a kezünk közül – és csupán azért csúszott ki a kezünk közül, mert nem ragadjuk meg! Ez minden. Kint vagyunk a hűvös verandán, és nem a nappali szoba melegében, és csak azért nem tartózkodunk a melegben, mert nem vagyunk ott. Bármikor ott lehetnénk; valójában mindig ott kellene lennünk. Ugyanannak a háznak a szerves része a hűs veranda és a meleg nappali. Légy ott, ahol lenni szeretnél. De a legjobb, ha mindkettőben részesedünk. Ha mindig a verandán vagy, vacogni kezdesz, ha mindig a nappaliban, elolvadsz a melegtől. A ház célja, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy ne olvadjunk el a nappali szoba melegében, és hogy megóvjon minket attól, hogy a verandán vacogjuk. Ez történik, ha néha kint vagyunk, néha bent vagyunk. Ha mindig kint vagyunk, vacogunk. Ha mindig bent vagyunk, elveszítjük a hideg nagyszerűségét.
Mindkettőnek egyensúlyban kell lennie: az élet belső értékeinek és a világ külső örömeinek. És mindkettő nyitva áll számunkra, bármelyikké szeretnénk lenni, bármelyiknek szeretnénk örvendeni; mindkettő jelen van. Jelen van a kincstár nagyszerűsége és a piac értéke is. Ha mindig a piacon vagy, egyszer csak azt veszed észre, hogy kiürült a zsebed. És ez feszültséget teremt. Amikor a zsebünk üres a piacon és nem mehetünk a kincstárba, elvesztjük a kapcsolatot a kincstárral, majd valahogy elvész a csekkfüzetünk is – ez pedig feszültséget teremt. Egyetlen dolog szükséges ahhoz, hogy elejét vegyük a feszültségnek a piacon: ne veszítsük el a csekkfüzetünket. Tartsuk fenn a bankkal a kapcsolatot, hogy ne veszítsük el a kincstárhoz vezető utat, és… ez minden. Öt percet töltünk a kincstárban, és az egész napunk a piacon biztosított. Nem kell egész nap a kincstárban időzni. Nem, elég csak öt perc a kincstárban, és teli zsebekkel jövünk ki.
Csak ugorjunk fejest befelé. Néhány percet töltünk a mennyek országában, és azután kijövünk a világ birodalmába; mindkettőnek örvendeznünk kell, mindkettőnek megvannak a maga értékei. A sokféleség külső világának is megvan a maga értéke, a külső dicsőség belső világának és a mennyek országának is megvan a maga örök értéke. Mindkettő az élet egyik arculata. Az egyik a másik nélkül nem teljes. Ha a háznak nincs verandája, nem teljes. Ha a ház nélkülözi a nappali szoba melegét, ha nincs benne központi fűtés, akkor az nem megfelelő. A belső élet pedig már rendelkezik központi fűtéssel, nekünk csak használnunk kellene. Vegyük használatba, egyszerűen csak vegyük használatba.
Csupán annak az egyszerű technikának a kérdése, melynek segítségével befelé fordulunk – nem is, nem szeretem a „befelé fordulás” szót –, csupán az önmagunk mélyére jutás egyszerű technikájának kérdése, és már ott is vagyunk. Hogy befelé jussunk, az olyan egyszerű; olyan természetes minden ember számára, hogy a nagyobb boldogság mezejére lépjen. Ez mindennapos tapasztalatunk. Minden ember természetes törekvése, hogy a nagyobb boldogság felé haladjon. Minden ember többnek akar örülni. Az elme nagyon könnyedén vált át a kevesebb boldogság mezejéről a nagyobb boldogság mezejére. Nem kell külön kiképezni arra, hogy élvezze az életet. Már ott van a szomjúság, hogy többnek örvendjen. Ha csak lenne egy olyan birodalom, mely több boldogságot tartogat, ha lenne egy út a több boldogsághoz, minden elme eleve kíváncsi lenne rá, és szeretne odajutni. És ez itt van bennünk, ez a bennünk lévő mennyek országa. Semmi újra nem kell vágyakoznunk. Valaki egyszer ezt mondta egy emberről: „Ez az ember még nincs felkészülve.” Én viszont azt mondom: „Hogyan lehetséges ez? Ki az, aki nem kész arra, hogy többnek örvendjen az életből? Létezhet olyan ember, aki nem kész arra, hogy többnek örvendjen az életből? Hihetünk-e annak az embernek, amikor ezt mondja? Csak nem tudja, hogy egy jobb életnek örvendhet. Csak ezért mondhatják rá, hogy nincs még felkészülve.” Ha egy új bolt nyílik meg, és határozottan jobb árukat kínál, ki nem szeretné azokat megszerezni? Ha valaki odamegy, és látja, hogy a dolog nem is olyan jó, esetleg visszakozhat. De ha egyszer bement és azt érdemesnek találta, akkor természetes lesz, hogy gyakran jár majd oda – egy jobbnak tartott, többre értékelt boltba.
Kint az életben az ember már eleve megfáradt. Egyik dologtól a másik felé vándorol örömet keresve, annak reményében, hogy több boldogságot talál. De a boldogság, amit talál, sosem elég arra, hogy kielégítse a boldogság utáni kutatását. Semmi a világon nem köti le annyira az embert, mint a boldogság keresésére irányuló vágy. Az elme egyre több és több és több örömet akar. És az ember jogos vágya, hogy többnek örülhessen. Minden embernek a lehető legnagyobb örömet kell élni az életben.
A Mindenható Kegyes Atya országában egy milliomos fia arra született, hogy a gazdagságot élvezze. A milliomos fia nem arra született, hogy szegény legyen. Arra született, hogy élvezze a gazdagságát; ha nem szeretné gazdag embernek feltüntetni magát, az persze más dolog. De ha akarja, akkor nem lehetséges, hogy ne legyen képes örülni. A Mindenható Atya országában ő már eleve gazdag. Annyi öröm, változatosság, milliónyi változatosság az érzékek, a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés tárgyainak területén – az egész világ változatosságai várják, hogy élvezze őket. Odabent pedig ott rejlik az egység örök élete, mely mindent átható, áthatja az összes sokféleséget. Az is ott van, hogy megéljük. Az örök tiszta boldogság-tudat állapota is ott van, hogy éljük, természetes módon éljük a világ változatos tárgyainak tapasztalata közepette. Mindkettő azért van, hogy éljük, a kettőt együtt kell élnünk. A veranda hidegét és a nappali szoba melegét – mindkettőt élnünk kell.
Ha létezne egy olyan helyzet, melyben mindkettőt egyszerre élvezhetnénk, az igazán érdemleges lenne. Talán az ajtóban, a kettő találkozási pontjánál. Álljunk az ajtóba, és egyik oldalon ott a veranda hidege, a hátunkra meg jön a nappali melege. Mindkettő élvezetesnek tűnik. De ez a helyzet mégsem bizonyul kielégítőnek, mert a mellkasunk mindig fázni fog, a hátunknak pedig mindig melege lesz. Ha lenne egy módszer, melynek segítségével a nappali melegét a veranda hűvösére hoznánk, akkor sem a mellkas, sem a hát nem szenvedne, hanem mindkettő egyidejűleg örülne a helyzetnek. Ha a veranda hűvösét be lehetne vinni a nappali melegébe, és az egész test egyidejűleg mind a kettőt tapasztalná, az már valami lenne! Ez lenne az útja annak, hogy élvezzük a belső és a külső élet örök harmóniáját anélkül, hogy bármelyiküknek akárcsak egyetlen arculatát is visszautasítanánk; a külső világ minden arculatát és a belső isteni valóság teljes arculatát. Együtt kell örvendeznünk a kettőnek. Ehhez pedig csak egy módszerre van szükségünk, és ez a módszer a mély meditáció egyszerű rendszere.
(folytatása következik)
