“A meditáció annak folyamata, hogy fokozatosan csökkentjük a tárgyból származó benyomást, fokozatosan csökkentjük, egyre csak csökkentjük. Nem lehet hirtelen elsöpörni. Ha egy csapásra akarnánk megfeledkezni a virágról – felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot – akkor csak az lesz az eszünkben, hogy meg kell feledkeznünk a virágról. Nagyon nehéz, sőt, voltaképpen lehetetlen azonnal megszabadulni a virág benyomásától. Így egy technikát használunk erre. Ha egy csapásra nem lehetséges, akkor fokozatosan tesszük. Fokozatosan tesszük, és ennek a legjobb módja ez: tegyük fel, hogy tapasztalunk egy virágot, aztán pedig elkezdjük tapasztalni a finomabb arculatát. Vigyük ezt távolabb, és a benyomás egyre finomabb és finomabb lesz. Azaz, ha ismerjük annak folyamatát, hogy a tárgy durvább tapasztalatától a finomabb tapasztalásig haladjunk, és ha ismerjük annak folyamatát, hogy miként haladjunk folyamatosan a finomabbtól egészen a legfinomabbig, akkor eljutunk odáig, ahol a tárgy egy ponttá zsugorodik, és miközben a tárgy egyre kisebbé válik, a tapasztaló úgy kezd növekedni.”
Kérdések és válaszok az előadás után
Kérdés: Maharishi, mi az az Önvalóra ébredés [self-realization]?
Válasz: Belépés a bennünk lévő mennyek országába; kilépés a relativitás területéről; a teremtés minden korlátjának átlépése és eljutás a Teremtő birodalmába – ez az Önvalóra ébredés.
Vegyük például ezt a virágot. Ránézünk a virágra, majd fokozatosan egyre távolabb visszük, és amikor már nagyon messzire jutottunk, a szemek nem lesznek képesek többé látni. Egy bizonyos távolságon túl a szemek nem látják már a virágot. Az elme azonban még mindig képes lesz tapasztalni. Hadd fogja fel az elme a virágot s hadd csökkentsük a kogníciót, hadd csökkentsük a virág mentális képmását. Ha ismerjük annak módját, hogyan csökkentsük a virág mentális státuszát, csökkentsük, csökkentsük, csökkentsük azt… egészen addig, amíg a virág egy pont-virággá lesz, és aztán lépjünk túl azon a virág-ponton. A virág eltűnt, a virág tapasztalata eltűnt. Egyedül a tapasztaló marad. Ez az Önvalóra ébredés. Ameddig a virágot tapasztaltuk, addig a virágból származó benyomást, a virág képmását fogtuk szemünk retináján keresztül és az elmét lefoglalta a virág. Amikor a virágot látjuk, csak a virág marad az elmében. Mintha maga az elme teljesen megsemmisült volna, saját, valódi nagyságának minden dicsősége megszűnt volna és a virág nagysága vette volna át a helyét – mintha a virág teljesen elhomályosította volna az elme nagyszerűségét.
Tegyük fel, hogy tapasztalunk valamit – mondjuk egy villanykörtét, és ez a villanykörte oly teljes mértékben betölti az elmét, hogy az elme természetét sehol sem leljük, a tapasztaló természete elveszett, csak a villanykörte marad. A tapasztaló eltűnt, csak a szem, a látás marad – és a tapasztalat tárgya. A szubjektum megsemmisült, csak a tapasztalati tárgy tulajdonságai maradnak. Ezt nevezik objektív életnek, anyagi létnek. Az anyag marad az uralkodó, a szellemet nem leljük sehol. Csak az marad az elmében, amit tapasztalunk. A tapasztaló értékei eltűntek. A tiszta boldogság-tudatra, mely abszolút természetű, árnyékot vet a tárgyból származó benyomás.
A meditáció annak folyamata, hogy fokozatosan csökkentjük a tárgyból származó benyomást, fokozatosan csökkentjük, egyre csak csökkentjük. Nem lehet hirtelen elsöpörni. Ha egy csapásra akarnánk megfeledkezni a virágról – felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot, felejtsd el a virágot – akkor csak az lesz az eszünkben, hogy meg kell feledkeznünk a virágról. Nagyon nehéz, sőt, voltaképpen lehetetlen azonnal megszabadulni a virág benyomásától. Így egy technikát használunk erre. Ha egy csapásra nem lehetséges, akkor fokozatosan tesszük. Fokozatosan tesszük, és ennek a legjobb módja ez: tegyük fel, hogy tapasztalunk egy virágot, aztán pedig elkezdjük tapasztalni a finomabb arculatát. Vigyük ezt távolabb, és a benyomás egyre finomabb és finomabb lesz. Azaz, ha ismerjük annak folyamatát, hogy a tárgy durvább tapasztalatától a finomabb tapasztalásig haladjunk, és ha ismerjük annak folyamatát, hogy miként haladjunk folyamatosan a finomabbtól egészen a legfinomabbig, akkor eljutunk odáig, ahol a tárgy egy ponttá zsugorodik, és miközben a tárgy egyre kisebbé válik, a tapasztaló úgy kezd növekedni.
Először, amikor a virág van ott, akkor a tapasztaló teljesen háttérbe szorul. Majd a virág képe egyre kevésbé kezd jelen lenni. Korábban 100 százalék virág volt, és sehol sem volt a tapasztaló képessége. Amikor a tárgy 100 százalékban van jelen, a szubjektum nulla százalékban van jelen. Amikor a tárgyat 90 százalékosra csökkentjük, a szubjektum 10 százalékosra növekszik. A tárgy 80 százalékosra fogy, a szubjektum 20 százalékra emelkedik. A tárgy által gyakorolt benyomás egyre csökken, a szubjektum dicsősége pedig mind jobban a felszínre kerül. Ha a tárgy 50 százalékos, az szubjektum 50 százalékban van jelen, amikor a tárgy 10 százalékban, az szubjektum 90 százalékban. Amikor a tárgynak már csak egy százalékát találjuk ott, a szubjektum 99 százalékban jelenik meg. Amikor pedig a tárgy eltűnik, a szubjektum teljesen megjelenik. Ez az Önvalóra ébredés. Felismerjük az Önvaló dicsőségének 100 százalékát, minden tárgyi tapasztalás nélkül.
Így az Önvalóra ébredés technikája nem más, mint annak technikája, hogy megtapasztaljuk a tapasztalás tárgyának mind finomabb aspektusait, mígnem eljutunk a legfinomabb aspektusig. Ez a módja annak, hogy erőssé tegyük a tapasztalást. Jelen állapotukban az érzékek csak azt képesek megtapasztalni, ami durva. Ha hosszú időn keresztül csak a szemen, az orron, a fülen keresztül tapasztalunk, akkor teljes mértékben csak a durva tapasztalatokban lesz részünk. És hosszú időn keresztül csak a durva dolgokat tapasztalva a finom tapasztalás képessége berozsdásodik. Ha a gépezetet nem használjuk, ha a finomabb tapasztalás képességét nem használjuk, csak a durvább képességek használata marad. És ha mindig csak a tapasztalás durva képességeit használjuk és a tapasztalás finomabb képességei parlagon hevernek, az élet szárazzá, tompává és feszültté válik.
A meditáció megolajozza a gépezetet, és életet lehel a nem használt részekbe is, ahogyan kifinomítja a tapasztalás képességét. Végül a tapasztalás képessége olyannyira megnövekszik, hogy száz százalékban megéljük a bennünk jelenlévő tiszta boldogságot, a mindenütt jelenlévő Istent. Amikor ezt a szintet elérjük, akkor, amikor a virág az érzékek elé kerül, a szubjektum fenntartja önmagát, ugyanakkor a virágot is megtapasztalja. Fennmarad a szubjektum, az Önvaló minősége, egyúttal pedig a virág tapasztalata is jelen van. A virág árnyéka, a virágból származó benyomás azonban nem lesz már olyan mély, hogy háttérbe szorítsa az Önvalót. Olyan lesz csupán, mint egy vonal, amit a víz felszínén húzunk. A benyomás jelen lesz, hiszen tapasztaljuk a virágot, ám csupán olyan mértékben, mint egy víz felszínére húzott vonal. Meghúzzuk, látjuk, ám ezzel egyidejűleg el is tűnik.
Így tartható fenn a Lét állapotának teljessége és vele egy időben a külső, tárgyi tapasztalás. Korábban a külső, tárgyi tapasztalás olyan volt, mint egy kőbe vésett vonal: ha egyszer már belevéstük, igen nehéz kitörölni! Bármi, amit tapasztaltunk, mély lenyomatot hagyott. Nem csupán mély lenyomatot hagyott, hanem ez a lenyomat mindig mélyebb és mélyebb lesz, önmagától mélyül. Egyetlen homokszemcsét tapasztalunk, és abból egy egész hegy lesz! Ezzel pedig mit sem érünk. Ha egy apró dologból is hegy lesz, a feszültségek csak növekszenek. E mögött pedig csupán az áll, hogy nem tudjuk, miként viselkedjünk, nem tudjuk, miként lássunk, miként szagoljunk, miként halljunk. Az érzékek egész tartományát megtapasztaljuk, az összes érzékszervet használjuk, ám hiányzik a cselekvésben való jártasság, hiányzik az érzékelésben való jártasság, hiányzik a tapasztalásban való jártasság. Ezért van az, hogy az érzékelés, a tapasztalás, a cselekvés és mindezek csupán feszültséget szülnek – azért mert nem tudjuk, hogyan éljünk.
Minden cselekvés mély lenyomatot hagy az elmében, minden érzékelés mély lenyomatot hagy az elmében, minden tapasztalás mély lenyomatot hagy az elmében. Az elme számára nincs lehetőség, hogy fenntartsa önmagát. Olyan, mintha csak a tapasztalatok futball labdája lenne! Csak egy labda, amelynek nincs saját identitása. Először ide rúgják, aztán oda. Az egész világ csak futballozik az emberrel, az ember pedig összevissza gurul. Ez a helyzet alakult ki [mára a világban] a helyes cselekvés tudásának, a cselekvésben való jártasság tudásának hiányában.
A cselekvésben való jártasság így jöhet létre: őrizd meg Önmagadat, ugyanakkor tapasztalj mindent. De az Önvaló megőrzésének nem az intellektus szintjén kell végbemennie. Ha pusztán annak révén próbálod megőrizni Önmagad, hogy így gondolkodsz: „látom a virágot, látom a virágot, én az Önvaló vagyok” – az csak felszínes próbálkozás. Ne próbáld az intellektus szintjén fenntartani az Önvalót! Így nem vagyunk sem itt, sem ott. Csak egy köztes helyzetben lógunk. Ez nagyon rossz gyakorlat. Tompává teszi az embert, megfosztja a tapasztalás képességétől, mivel egyrészt a virágot sem tapasztaljuk a maga teljességében, másrészt pedig az Önvaló megtapasztalásának a kérdése még csak fel sem merül, hiszen az Önvaló a bennünk lévő transzcendens valóság. Ha ekképpen próbálunk befelé fordulni, azt gondolván, hogy „látom a virágot és fenntartom az Önvalót”, akkor az Önvaló fenntartása csupán az Önvalóra való gondolásban merül ki. Nem. A kenyérre gondolás nem segít. Meg kell tapasztalnunk az Önvalót. Azzá kell lennünk.
Ez annak a folyamata, hogy miként juthatunk el a Lét mezejére, és aztán, kijőve onnét, az Önvaló megtartja önmagát. Nincs megkívánva tőlünk az, hogy megtartsuk. A meditáció azt jelenti, hogy egy olyan helyzetet teremtünk, hogy az Önvalónak kell ránk akaszkodnia. Nekünk nem kell vele törődnünk. Csak egy olyan helyzetet teremtünk, ahol az Önvaló nem hagyhat el minket, egyszerűen ránk kell akaszkodnia. Ez a cselekvésben való jártasság. Aktívak vagyunk a világban, olyan aktívak, hogy nincs időnk az Önvalóra. Teremtsünk hát olyan helyzetet, ahol az Önvalónak kell ránk akaszkodnia. Jussunk el az elme olyan állapotába, ahol az egyéni elme a kozmikus elme szintjére lép, és ennyi az egész. Ennek útja a meditáció. Az egész pusztán a technika megtanulásának a kérdése.
