Milyen lehet az, amikor valaki közvetlenül belenéz egy megvilágosodott szent szemébe, és hirtelen megérinti őt e roppant lélek határtalan valósága? Amikor Lynn Napper egy TM-tanárképző tanfolyam keretei között lehetőséget kapott arra, hogy Maharishivel töltsön három hónapot, erre a kérdésre szeretett volna mindenekelőtt választ kapni. Amikor ez megtörtént, minden elképzelését felülmúló, döbbenetes élményben volt része…

A TM-tanárom elmesélt egy történetet arról az élményről, mely az indiai TM-tanárképző tanfolyamon érte. Egy nap előadás közben Maharishi hirtelen abbahagyta a beszédet, és felállt. Bejelentette, hogy Tatvalla  Bábá (egy nagy szent, aki óriási tiszteletnek örvend egész Indiában) látogat hozzánk.

– Megyek és fogadom – mondta, s kisietett a teremből. Majd visszadugta a fejét, s hozzátette:  – Ne nézzetek a szemébe, mert sokkot kaphattok tőle – ezzel elment.

Tanárom beszaladt a szobájába a fényképezőgépéért. Szerette volna lefényképezni Maharishit és Tatvalla  Bábát, ahogy együtt sétálnak az ösvényen. Gépe egy olyan „Brownie box” kamera volt, melynek nézőkéjébe lefelé kellett nézni, a készítendő képhez képest derékszögben. Tanárom az ösvényen várakozott a két szentre. Tatvalla  Bábá egy barlangban lakott fent a hegyen, nem messze Maharishi ásramjától.

Nemsokára megjelentek mindketten, egymás mellett lépkedve nevettek és beszélgettek. Tatvalla  Bábá az átlag indiaiakhoz képes nagyon magas volt, és mivel Maharishi úgy 162 cm lehet csak, eléggé elütő párost alkottak, melyet tovább fokozott, hogy míg Maharishi tejesen be volt burkolva fehér selyem dhótijába, addig Tatvalla  Bábán mindössze egyetlen aprócska ágyékkötő volt. Tanárom éppen befogta a fényképezőgép keresőjébe őket, amikor Tatvalla  Bábá felnézett, s ő meglátta a szent szemeit a fényképezőgép lencséin keresztül. Az élmény annyira megrázta, hogy a két szentember már az ösvény végén járt, s éppen eltűnt egy kanyarban, amikor rádöbbent, hogy még mindig nem nyomta le az elsütő billentyűt.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés volt, azt felelte, képtelen ezt az élményt szavakba önteni. Milyenek voltak a Bábá szemei, tudakoltam tőle, ám ő csak annyit felelt, hogy:

– Ha egyszer is meglátod őket, soha nem tudod elfelejteni.

A történet rendkívül kíváncsivá tett, s hosszasan törtem a fejem az eseményeken. Biztos voltam benne, hogy ha Tatvalla  Bábá tekintete ilyen mély döbbenetet okozott valakiben, akkor erre Maharishi is képes, így az egyik dolog, amit a TM-tanárképző tanfolyamtól vártam, az volt, hogy milyen lesz majd Maharishi szemébe nézni.

Dévaráha Bábá (balra), Maharishi (középen) és Tatvalla Bábá (jobbra)

Kíváncsi voltam, miként lehet az, hogy pusztán egy másik ember szemébe nézés ilyen sokkhatást váltson ki valakiben. Az egyetlen magyarázat, mely valószínűnek tűnt, hogy ez ugyanaz a pszichológiai sokk, mint amikor az emberek egy ünnepelt hírességgel találkoznak. Közismert jelenség volt, hogy amikor Elvis Presley énekelt, a nők magukon kívül sikoltoztak és ájuldoztak. Úgy éreztem, jómagam teljesen immunis vagyok az effélékre. Életem során számos olyan jelentős és lehengerlő személyiséggel találkoztam, mint Eisenhower tábornok vagy jó néhány filmcsillag, akik közül nem egy lélegzetelállítóan gyönyörű volt, ám soha nem éreztem olyasmit, hogy sokkot kapnék a találkozás élményétől. Akkor már évek óta oktattam karatét, melynek következtében a szokásosnál sokkal nagyobb önbizalommal voltam felfegyverkezve. Nem lesz könnyű legyűrni engem!

A tanárképző tanfolyam első estéjén egy apró előadóteremben találtam magam, egyik végében egy pódiummal, mely mintegy méternyire magasodott a padló fölé. A székek egy filmszínházhoz hasonlóan voltak elrendezve. A nézőtér elején balra, az épületből kifelé egy ajtó nyílt. Ez volt az, melyen át Maharishi a terembe lép majd. Hat-hét métert kellett csak előre mennie, majd négy lépcsőt fel, és máris a színpadon találta magát. Egy kisebb kerevet állt ott, hogy arra üljön, felette pedig Guru Dév hatalmas képe. Az egészet több ezer friss virág fogta közre. Maharishi nagyon szereti a virágokat.

Az ajtó és a lépcsők között volt a virág-sor. Olyan emberek alkották, akik Maharishi közvetlen közelébe akartak kerülni. Így beálltak egy sorba, s ahogy elhaladt mellettük a színpad felé menet, egy virágot nyújtottak át neki. Úgy tűnt, ez lesz a legjobb hely számomra is, ha a szemébe akarok nézni, így egy friss, fehér szegfűt szorongatva én is beálltam a virággal a kezükben várakozók sorába.

Hosszú várakozás után végre kinyílt az ajtó, s belépett rajta Maharishi, mosolyogva, egyik karján máris egy halom virággal. Nagyon lassan lépkedett, s közben a földet nézte. Ahogy elhaladt az emberek mellett, kinyújtotta a kezét, elvette a virágot, mondta, hogy „Dzsái Guru Dév”, ám senkire sem nézett rá egyenest. Mikor odaért hozzám, finom mozdulattal elvette a virágot, mondta, hogy „Dzsái Guru Dév”, melyre én is elmormogtam a magam „Dzsái Guru Dév”-jét. Aztán odalépett a következő ember mellé. Nem tudtam a szemébe nézni. Lehorgasztottam a fejem. Csalódott voltam, de azt gondoltam: „Itt leszek három és fél hónapig, csak lesz rá egy esélyem!”

Aznap este Maharishi rövid előadást tartott arról, hogy miként fog folyni a tanfolyam. Majd így szólt: „Akik már ismernek engem közületek, tudják, hogy fordulhatnak hozzám bármilyen szintű tudásért, amit csak akarnak, ám ha úgy tetszik nektek, akár némán is ülhetek itt. Csak rajtatok múlik, mit hoztok ki ebből a tanfolyamból!”

Ez volt az utolsó előadás, amit Maharishi tartott a számunkra. A továbbiakban csak válaszolt a kérdéseinkre. De micsoda válaszok voltak azok! A világ leghatalmasabb bölcsességei, olyan egyszerű szavakban kifejezve, hogy egy elemista diák is megértette volna! Minden gondolatot történetek és a hétköznapi tapasztalatokból vett példák illusztráltak. Mennyire különbözött ez azoktól a magasröptű, alig érthető előadásoktól, melyekhez egyetemi professzoraim hozzászoktattak, akik csak le akarták nyűgözni hallgatóságukat tudásukkal.

Emlékszem az első kérdésre. Valaki megkérdezte: „Maharishi, van élet más bolygókon?” Nem egy olyasfajta spirituális kérdés, melyet szentemberektől kérdezni szoktak, gondoltam, s a válasz csak megerősítette ítéletemet.

– Nagyobb hasznotokra lesz a tanfolyam, ha megtanultok jobb kérdéseket feltenni – kezdte Maharishi. Örültem, hogy nem én voltam az, akit megdorgáltak egy ostoba kérdés miatt. Majd Maharishi folytatta: – A jobb kérdés úgy hangzana, hogy van-e valami ebben a világmindenségben, ami nem él? A válasz pedig az, hogy: nincs.

Jó barátom, Margaret Carroll mondta nekem nem sokkal azelőtt, hogy elutaztam volna a tanfolyamra:

– Figyeld azt, ahogyan Maharishi éli az életét. Legalább annyit vagy talán még többet is tanulsz az életének példájából és abból, hogy miként viselkedik másokkal, mint abból, amit mond neked.

Az első dolgok egyike volt, amit észrevettem, az a kedves és türelmes mód, ahogyan Maharishi megválaszolta a kérdéseket, még az ostobaságokat is. Még amikor gyengécske kérdésekre válaszolt, akkor is mély bölcsességet hordoztak szavai, melyet mindenki örömmel fogadott.

A következő reggel ott álltam azok között a sorban, akik virágot készültek adni Maharishinek, hátha lesz még egy esélyem, hogy a szemébe nézzek. Amikor Maharishi bejött, megint csak lefelé tekintett. Nem nézett közvetlenül senkire sem. Amikor odaért hozzám, kinyújtotta a kezét, és lassan elvette tőlem a virágot, mondta, hogy “Dzsái Guru Dév”, majd tovább lépett.

– A fenébe! – gondoltam. – Már megint nem sikerült a szemébe néznem!

Ekkor hitelen megállt, mintha csak rákiabáltam volna. Majd valami rendkívül furcsa dolgot művelt. Tett egy lépést hátrafelé, így ismét előttem állt, majd megfordult, és felnézett a szemembe.

Belenéztem a szemébe, talán csak a másodperc töredékéig tartott, de úgy éreztem, mintha az egész Mindenség nézett volna vissza rám. Aztán megérintett egy erő, sokkalta hatalmasabb, mint amit valaha is el tudtam képzelni, hogy létezik. Az egész idegrendszerem, minden idegszálam szinte ragyogva izzott, és a határán voltam annak, hogy egyáltalán képes legyek elviselni ezt az élményt. Sietve fordítottam el az arcomat. Amikor visszafordultam, Maharishi már továbbment. Enyhén szólva teljesen meg voltam döbbenve. Rádöbbentem, hogy milyen furcsa volt Maharishitől, hogy hátrált egy lépést, egyenest ránézett valakire, arra késztetve ezzel a másikat, hogy az hirtelen elforduljon. Körülnéztem, hogy nem bámul el rám valaki azon tűnődve, hogy mi történhetett, de nem, minden szem a mesterre figyelt. Megfordultam, hogy leüljek, de nem találtam a székemet. Úgy éreztem, mintha súlyos autóbalesetet szenvedtem volna, noha semmi fájdalmat nem éreztem.

Mert fájdalom volt, amit éreztem. Mit éreztem akkor? Elmondom. Szeretetet és boldogságot. Nem tudom, hogy bárki is el tudja-e képzelni, hogy milyen az, amikor annak a határára kerül, hogy majdnem összeesik, mert annyi szeretet és boldogság tölti el. Most már tudom, mit jelent a mondás, hogy “csak a szentek képesek elviselni a Mennyország boldogságát.”

Mindig is úgy tekintettem az erőre, mint a pusztítás képességére. A hosszú évek, melyeket harcművészetek gyakorlásával és oktatásával töltöttem, természetesen csak erősítették ezt a képzetemet. Az országok is a pusztításra való képességben mérik az erejüket. Az amerikaiak azt mondják az oroszoknak, “Egy óra alatt el tudjuk pusztítani az országotokat”, mire az oroszok valami ilyesmit felelnek: “Mi még azelőtt el tudunk titeket söpörni a föld felszínéről, hogy erre egyáltalán esélyetek lenne.”

Most viszont több erőt tapasztaltam, mint amit valaha is elképzeltem volna, hogy meg lehet tapasztalni, és még mindig éltem, nem pusztultam el tőle. A szeretet és boldogság volt ez. Egyszerűen csak annyi volt belőle, hogy alig voltam képes elviselni.

A következő hét során kezdtem megérteni annak mélységét, ami történt velem. Miért reagált Maharishi ilyen furcsán? Miért lépett hátra, hogy a szemembe nézzen? Nem tudta volna megtenni, míg az előadói széken ül, én pedig a hallgatóság soraiban? Nem tudta volna megtenni a következő nap, amikor nem tűnt volna olyan furcsának, amit tett?

Arra a következtetésre jutottam végül, hogy meg akarta nekem mutatni: tudta, mit akartam. A gondolataimban olvasott? Nem hiszem. Csak azt gondoltam, hogy “A fenébe! Már megint nem sikerült a szemébe néznem.” Ha csak egyszerűen a gondolataimban olvasott volna, nem tudta volna, hogy egy megrendítő élményt keresek, melynek természetéről semmi elképzelésem nem volt, csak annyi, hogy része az is, hogy egy szent ember szemébe kell nézni. Maharishi egyszerűen tudta, mit akarok. És nálam is jobban tudta, hogy mit akarok. Ha bármiben olvasott, akkor az a szívem volt.

A döbbenetes az egészben az, hogy képes volt nyújtani is azt az élményt, mégpedig olyan fokon, amit még csak elképzelni sem tudtam. Elmondom hát az egész világnak: aznap egy szent ember mutatkozott be nekem. A szívében több szeretet és boldogság van, mint amit bárki el tud képzelni, és néhány cseppjét képes megosztani másokkal, ha úgy van kedve. Azóta több száz alkalommal néztem a szemébe, és csak egyetlen más alkalommal döbbentett meg ennyire – akkor azért, hogy tudassa velem, pontosan azt teszem, amit ő akart, hogy tegyek. Akkor tudja ki- és bekapcsolni ezt, amikor jónak látja. Nem számít, mit tesz, nem számít, mit mond, nem tagadhatom a tényt, hogy egy valóban szent emberként ismerem őt.

(A fordítás az alábbi könyvből való: Lynn D. Napper: Our Spiritual Heritage. An Informal History Of The Masters Of The Shankaracharya Order, Hesperides, Chugiak, 1998. A szöveg korábban a www.tminfo.hu oldalon jelent meg.)