A TM-mel kapcsolatban végzett nagyszámú pszichológiai kutatás rávilágít, hogy a mély belső tapasztalás jelentős mértékben hozzájárul a személyiségfejlődéshez. A nagy Önvaló megtapasztalása a kis énünk kibontakozását is támogatja.
A kutatások és a rendszeresen meditálók tapasztalatai egyaránt alátámasztják, hogy lényünk gyökerének megismerése számtalan pozitív változást hoz életünkben. A transzcendálás amellett, hogy segíti a stresszekkel való megküzdést és támogatja a traumákból való felépülést, óriási belső gazdagságot teremt bennünk, mégpedig azáltal, hogy megnyitja a tudatos elmét saját forrása, a határtalan tiszta tudat felé. Ez a belső töltekezés – különösen, ha rendszeressé tesszük – nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy kibontakoztassuk képességeink még teljesebb körét.
A modern lélektanban a személyiség fejlődésének leírására használt egyik legfontosabb fogalom az önmegvalósítás. A kifejezés Abraham Maslow munkássága nyomán terjedt el, és vált az ún. humanisztikus pszichológia egyik kulcsfogalmává. Az önmegvalósítás azoknak az embereknek az egészséges és magasan fejlett személyiségét írja le, akik belső lehetőségeiket nagymértékben megvalósították. Az ilyen emberek személyisége minden tekintetben érettebb, stabilabb, integráltabb, életük pedig teljesebb, egészebb, sikeresebb és boldogabb. Legfontosabb tulajdonságaikat az alábbi pontokban sorolhatjuk fel:
- szilárd önazonossággal rendelkeznek
- őszinték, érzelmileg érettek
- tisztábban látják a valóságot
- nyitottak az új dolgokra
- spontának, kreatívak, elevenek, játékosak
- motivációik belülről, lényük legmélyéről fakadnak
- az életben több teljességet és egységet tapasztalnak
- önálló és független módon gondolkodnak
- képesek saját értékeiket megalkotni és önmaguk számára irányt találni az életben
- kapcsolataik mélyek és bensőségesek
- képesek saját maguk és mások szeretetére, illetve elfogadására
- mély kapcsolat fűzi őket az emberiség egészéhez
- a stresszekkel és a kihívásokkal hatékonyabban képesek megküzdeni.
Maslow azt is megfigyelte, hogy az önmegvalósított emberek gyakran éltek át ún. „csúcsélményeket” vagy „transzcendens élményeket”. Ezek némelyikének leírása hasonlít a tiszta tudatról adott beszámolókhoz, ám Maslow meghatározása általánosabb, és a tapasztalatok szélesebb körére terjed ki, mint a TM-ben megtapasztalt transzcendencia-élmény. Maslow kitüntetett szerepet tulajdonított ezeknek az élményenek, és úgy vélte, akár egyetlen ilyen élmény is hozzájárulhat a személyiségünk fejlődéséhez, az önmegvalósításunkhoz és az egészségünk javulásához. Azok, akik sűrűbben élnek át ilyeneket, a fejlődés még magasabb szintjeit mutatják. Ha pedig valaki nem tapasztalja meg ezeket, az Maslow szavaival: „egy alacsonyabb, kevésbé fejlett állapot, amelyben még nem vagyunk teljesen emberek, nem vagyunk elégséges módon integráltak”.
Számos, kifejezetten a TM-gyakorlás és az önmegvalósítás kapcsolatára irányuló kutatás mutat rá arra, hogy a transzcendálás átalakítja az elme egészét, és nagymértékű személyiségfejlődéshez vezet. Az önmegvalósítást mérő személyiségteszteken a TM-gyakorlók szignifikánsan jobban szerepeltek a meditáció megtanulását követően, mint azt megelőzően. Eredményeik nem csupán a kontrollcsoport nem meditáló tagjait múlták felül, hanem azokét is, akik másfajta meditációs vagy relaxációs technikákat gyakoroltak.
Az alábbiakban egy olyan kutatás eredményeit szeretném részletesebben ismertetni, amely jól mutatja, milyen átfogó és erőteljes hatással van a TM-technika rendszeres gyakorlása az önmegvalósításra és a személyiség fejlődésére.
A Howard Chandler által vezetett tízéves, úgynevezett longitudinális vizsgálat során meditáló és nem meditáló amerikai egyetemisták személyiségfejlődését hasonlították össze. A kutatás legfontosabb része az énfejlődés mérése volt, emellett a kutatás alanyai olyan teszteket is kitöltöttek, amelyek az erkölcsi érettséget és a bensőséges kapcsolatokra való képességet tárták fel. Az énfejlődés vizsgálatához a modern fejlődéslélektan egyik kiemelkedő kutatójának, Jane Loevingernek az énfejlődési modelljét és a szintén általa kidolgozott kérdőíveket (Washington University Sentence Completion Test, WUSCT) használták, mely az egész személy érettségét vizsgálja, annak összes, mentális, érzelmi, társas és erkölcsi vonatkozásában.
Annak érdekében, hogy jobban megértsük e kutatás részleteit, tekintsük most át röviden annak pszichológiai hátterét! Loevinger az énfejlődés vagy egófejlődés kilenc lépőcsőfokát határozza meg, annak függvényében, hogy az egyén miként fogja fel a körülötte lévő világot és önmagát, illetve miként viszonyul ezekhez. A kilenc szint a külső és a belső tapasztalás rendszerezésének mind magasabb összetettségét és kifinomultságát jeleníti meg:
- E1: szimbiotikus
- E2: impulzív
- E3: önvédő
- E4: konformista
- E5: öntudatos vagy lelkiismeretes-konformista
- E6: lelkiismeretes
- E7: individualisztikus
- E8: autonóm
- E9: integrált
Az első három szint (E1–E3) még a kisgyermeki fejlettségéhez tartozik, teljesen vagy szinte teljesen önuralom és erkölcs nélküli. Mozgatója a biztonság, a szükségletek azonnali beteljesítése.
A következő három szint (E4–E6) az, amelyet Loevinger munkásságának követői gyakran „konvencionálisnak”, azaz „szokványosnak” neveznek. Ezek azok a szintek, ahová a legtöbben eljutnak, miközben a társadalmi elvárásokhoz igazodni tudó, többé-kevésbé felnőtt emberekké válnak, akikben kialakul a csoporthoz tartozás érzése és egy erkölcsi érzék.
A konformista szint (E4) általában az iskolás korú gyermekeknél jelenik meg: itt az egyén már képes egy csoporthoz tartozni, annak értékeivel azonosulni, ám bizalmatlan a kívülállók irányában. Önmagára a legegyszerűbb konkrétumok mentén tekint. Loevinger két elnevezést is alkalmaz a következő (E5) szintre: önmagára éber, öntudatos (self-aware),illetve lelkiismeretes-konformista. Előbbi arra utal, hogy ekkor már képes önmagára mint tárgyra tekinteni és kritikusan viszonyulni önmagához, utóbbi pedig arra, hogy ezen a szinten már jórészt belsővé tette a társadalom szabályait. A lelkiismeretes szint (E6) az, ahol az erkölcsi parancsok ténylegesen belsővé válnak, az egyén képes felelősséget vállalni, és lelkiismeret-furdalása van, ha másokat megsért. Nagyobb az önállósága is: élete történéseire már úgy tud tekinteni, mint ami saját döntéseinek következménye. A legtöbb felnőtt az 5-6. szintig jut fejlődési folyamatában.
A 6. szint után következik egy hatalmas ugrás az énfejlődésben. Az E7–E9 szinteket nevezik „posztkonvencionális”, azaz a „megszokotton túli” szinteknek. Ezeken a szinteken az ember mind jobban képes mások egyéniségének tiszteletére és megbecsülésére, egyre inkább átlátja és elfogadja az élet összetettségét, felfogja a különböző nézőpontokat, a külső és belső valóság közötti ellentmondást, valamint az eltérő erkölcsi látásmódokat.
Míg az énfejlődés gyermek- és serdülőkorban kiszámíthatóan növekszik, úgy tűnik, hogy a serdülőkor után, általában 18 éves kor körül megáll vagy drámaian lelassul, és felnőttkorban már nem nagyon változik. A kutatások szerint az emberek kb. 5 százaléka reked meg a konvencionális előtti (E1–E3) szinteken, 75-80 százalék éri el felnőtt korára a konvencionális (E4–E6) szinteket, míg csupán 15-20 százalék jut el a megszokotton túli (E7–E9) szintekre. A legmagasabb posztkonvencionális szinteken még kevesebben élnek: az autonóm szinten (E8) vagy a felett a társadalom kb. 2-3 százaléka, az utolsó, integrált (E9) szinten pedig csupán 1 százaléka.
Érdekes, hogy amíg a szociális tapasztalatok nagymértékben támogatják a konvencionális szintre emelkedést, a posztkonvencionális fejlődés a kutatók szerint inkább egy belső érési folyamat, mint külső irányból jövő fejlesztés eredménye. Nem áll összefüggésben azzal sem, hogy ki mennyire iskolázott és hány évet tölt a legpatinásabb egyetemeken. Eddig még nem akadt a kutatások által egységesen megállapított „mozgatóerő”, amely a konvencionálisról a posztkonvencionális szintre való emelkedést támogatná. Chandler és munkatársainak kutatása arra irányult, hogy lehet-e a transzcendálás tapasztalása egy ilyen, az emberi személyiségfejlődés magasabb szintjeinek kialakulását nagy mértékben előmozdító hajtóerő.
Chandlerék a két legmagasabb posztkonvencionális szintet (E8–E9) helyezték vizsgálatuk középpontjába, ezeket egyetlen, „teljes mértékben posztkonvencionális” kategóriának tekintve. Loevinger ugyanis e két szintet állítja közvetlen párhuzamba Maslow önmegvalósításról alkotott fogalmával. Ez a teljesen kifejlett személyiség, aki érett bölcsességgel rendelkezik, önmagát képes maradéktalanul elfogadni, mások iránt mély együttérzést tanúsít. Az ilyen ember már nem vetíti ki belső konfliktusait másokra és a környezetére, inkább felismeri őket, megbirkózik velük, és megoldja őket. Átlátja az élethelyzetek komplexitását, elfogadja a vélemények sokszínűségét, tiszteletben tartja mások autonómiáját és identitását. A legmagasabb szinteken fontosabbá válik számára a belső beteljesedés és az önmegvalósítás, mint a külső teljesítmény és elismerés.
A kutatás során kétszer vizsgálták az alanyokat, akik először 18–22 éves egyetemistaként töltötték ki a kérdőíveket, majd 10 évvel később, amikor már kiléptek a munka világába, és sokan közülük családot is alapítottak.
Az első eredmények is érdekesek voltak. A nem meditáló egyetemisták hozták az átlagot: kb. 1 százalékuk élte a legmagasabb két szintet. A meditálók, akik közül sokan már 10 éves gyermekként elsajátították a TM-technikát, már itt is magasabb értéket mutattak: 9 százalékuk bizonyult a felső két szinten levőnek.
Az igazán rendkívüli különbség azonban 10 évvel később mutatkozott. A második vizsgálat adatait elemezve a kutatók megdöbbenve vették észre, hogy míg a kontrollcsoport tagjainak eredménye nagyjából változatlan maradt, azaz tartották az 1 százalékos eredményt, addig a TM-es csoportnak immár 38 százaléka érte el az énfejlődés legmagasabb szintjeit! Ha a posztkonvencionális szintet kiterjesztjük az E7-re is, akkor a TM-gyakorlók körében ez az arány még magasabb, 53 százalék. A TM-gyakorló diákok nem csupán az énfejlődésben mutattak kimagasló előrelépést, hanem az erkölcsi érettséget és a bensőséges kapcsolatokat vizsgáló további teszteken is jelentős növekedést találtak náluk.
Mi magyarázhatja ezt a példátlan mértékű személyiségfejlődést? Chandler, a kutatás vezetője abban látja ezt, hogy a posztkonvencionális szintekre való fejlődés voltaképpen azt jelenti, hogy az önmagunkról való tapasztalásunk egyre inkább belsővé válik. Erre a szintre lépve az ember belülről fakadóként kezdi megélni az eszméket és az értékeket, és nem azt keresi, hogy milyen külső szabályokhoz és normákhoz igazodjon.
A transzcendálás azért lehet az emberi fejlődés legmagasabb szintjeire emelő személyiségfejlődési folyamatok rendkívül erőteljes hajtóereje, mert jóval mélyebb tapasztalatot nyújt önmagunkról, mint amit a hétköznapok során megélünk. A mindennapokban általában csupán önmagunk külső vagy fogalmi reprezentációit tapasztaljuk, és nem jutunk el ahhoz, hogy közvetlenül megéljük a tapasztalás tiszta szubjektumát. Aki nem transzcendál, mondja Maharishi, annak az elméje mindig kifelé, az érzékszervek irányába, a megnyilvánult, dologi valóság felé fordul, és ahogyan a szem sem látja meg soha önmagát, úgy ő sem tapasztalja meg saját lényegi természetét. A TM-technika viszont pontosan ezt a rendkívül mély tapasztalatot adja meg legbelsőbb önmagunkról, ahogyan a tudatosságot egyre beljebb fordítva eljuttat minket a tapasztalás végső szubjektumának – saját Önvalónknak – a közvetlen megtapasztalásához. A rendszeresen transzcendáló gyorsabban, könnyebben és teljesebb mértékben építi ki kapcsolatát saját belső világával, és ugyanígy változik az önmagáról és a világról alkotott tapasztalása is egy stabilabb, egységesebb, holisztikusabb irányban.
(Némileg rövidített és átszerkesztett részlet “Válság, tudatosság, meditáció“ címmel a Bioenergetic Kiadó gondozásában megjelent könyvemből.)
