Az alábbi történet Guru Dévről, Maharishi tanítómesteréről, Dzsjótir Math legendás Sankarácsárjájáról szól. Csodálatosan illusztrálja azt a mélységes és tiszta odaadást, amelyet egy igaz tanítvány érez mestere iránt. Ez az odaadás és szeretet minden belső fejlődés alapja, és ennek talapzatán emelkedik a lélek a megvilágosodás magaslatára.
Egyszer az indiai filozófia egy jeles és ékesszóló tudósa látogatott Uttarkásíba. Mindenkit meghívott, akit csak érdekel, hogy jöjjön és hallgassa meg az előadását. A Gurudzsít [Szvámí Krisnánanda Szaraszvatí, Guru Dév mestere] is meghívták, de neki nem volt szokása elmenni az ásramból. Amikor tanítványai jelezték, hogy mennyire szeretnék meghallgatni a tanult látogatót, és engedélyt kértek erre, a Gurudzsí beleegyezését adta. Meghagyta nekik, hogy amikor elmennek, zárják be kívülről az ásram ajtaját, vigyék magukkal a kulcsot, hogy amikor visszatérnek, ki tudják nyitni a zárat és be tudjanak jönni. Elérkezett az előadás ideje, és az ásram lakói mesterük szava szerint cselekedtek. Kívülről bezárták az ajtót, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül eltávoztak. A mester legifjabb tanítványa [a fiatal Guru Dév] azonban kényelmetlenül érezte magát. Mi értelme volt, gondolta, bezárni tiszteletre méltó gurujukat, aki maga is a bölcselet mestere, mi több, a Legfelsőbb Igazság tudója? Hiszen mindnyájan átadták magukat neki, és az ő lábainál hevert reményük, hogy egyszer ők is elérik majd az Egyetemes Felébredést. Elhagyni őt, kinek egyetlen szava kiválthatja az üdvösséget, csak azért, hogy elmenjenek egy könyvmoly tudóshoz, aki nem tud mást, mint folyékonyan beszélni – hát megéri ez? Ugyan mit nyerhetnek a szónoktól, ami feloldozza őket annak bűne alól, hogy kulcsra zárták Gurujukat? Bizony, felettébb szégyenletesnek tűnt mindez! Az ifjú tanítvány bűntudata minden egyes lépéssel csak növekedett, míg végül úgy határozott, hogy visszatér, bárhogy is cselekszenek a többiek. Ám milyen okot adjon a visszatérésre? Nem érezte illőnek, hogy felfedje valódi gondolatait, hiszen lehet, hogy a többiek megsértődnek látszólagos szemtelenségén, hogy ő, az újonnan jött, nagyobb odaadást mutat a Gurudzsí iránt, mint azok, akik már éveket töltöttek az ásramban. Így szólt hát:
– Mivel minden tudós ember, aki csak van Uttarkásíban, az előadásra tart, biztos vagyok benne, hogy nagyon bonyolult lesz, tele mindenféle szakzsargonnal. Valószínűleg semmit sem fogok érteni belőle. Úgy érzem, teljesen felesleges odamennem. Akár vissza is mehetnék. – Majd magához véve az ásram kulcsát, visszatért.
A kapuhoz közeledve két dandi-szannjászí mahátmát [botot viselő vándoraszkéta szentembert] pillantott meg, akik ugyanabba az irányba tartottak, mint ő. Sietve kinyitotta nekik a kaput, leültette őket kis szobájában, majd megkérdezte őket, hogy ettek-e már valamit.
– Ezzel a szándékkal tartottunk erre, miközben az előadásra igyekeztünk – felelte egyikőjük. Ifjú házigazdájuk gyorsan készített számukra egy kis halvát. A két szannjászí hálásan elfogyasztotta a felkínált étket, majd távozott.
A fiatal szerzetes buzgón belemerült előírt napi teendőibe. Amikor az ásram lakói visszatértek az előadásról, a két dandi-szannjászí is velük tartott. A Gurudzsí megkérdezte vendégeit, hogy kaptak-e már valami ennivalót.
– Igen, Mahárádzs – felelték. – Épp itt, a te ásramodban, mielőtt az előadásra mentünk volna.
– De hát az ásram zárva volt! Hogy értitek azt, hogy itt, az ásramban? – tudakolta a Gurudzsí.
A szannjászík elmesélték az egész esetet.
Szvámí Krisnánanda Szaraszvatí, Guru Dév mestere
– A fiatal brahmacsárí [nőtlenségben élő tanuló] készített nekünk egy gyors vacsorát, így időben odaértünk az előadásra – zárta a történetet egyikük.
Amikor napi teendői végeztével a fiatal tanítvány a mester elé járult, hogy tiszteletét fejezze ki, az megkérdezte tőle:
– Nem mentél ma az előadásra?
– Nem Mahárádzs, úgy gondoltam, nem érteném meg, így nem mentem. – Amikor mestere a két dandi-szannjászí felől kérdezte, elmesélte az esetet, úgy, ahogyan az történt. Tisztánlátó ítélőképességével a Gurudzsí megsejtette, hogy az esemény mögött sokkal több van, mint az elsőre kitetszik. Felmérte új tanítványának lelke mélyén a hitet és odaadást, és úgy találta, hogy az messze meghaladja a többiekét. Egy különleges utat tervezett hát számára, melyre a többiek még nem álltak készen.
Következő nap a Gurudzsí magához hivatta ifjú tanítványát, és így szólt hozzá:
– Elég elméleti tudást szereztél már a szentírásokból. Az így nyert intellektuális ismeretnek azonban most át kell alakulnia közvetlen tapasztalattá. Ez meghatározott jógagyakorlatok elvégzésével következik majd be, melyek egy különleges technikára épülnek. E különleges technika, melyet most felfedek neked, azonban megköveteli, hogy egymagadban legyél, valahol másutt, távol az ásramtól. Ha ugyanis itt maradnál, és itt gyakorolnál, a többi tanítvány, aki esetleg féltékeny lenne rád, akadályozná az előrejutásodat. Van közöttük, aki már huszonöt éve itt van, de hiányzik belőle a lelki buzgalom, így még nem jogosult arra a tudásra, amelyet ez a különleges technika ád. Van egy hely három mérföldnyire innen. Menj oda, maradj ott és gyakorold ott ezt a technikát. Hetente egyszer eljössz esténként, az éjszakát az ásramban töltöd, majd másnap kora hajnalban visszatérsz. Holnap megparancsolom neked, hogy menj oda, ám hogy küldetésedet titokban tartsuk, nagy szidást kapsz tőlem a többiek előtt, azután meghagyom neked, hogy fogd a cókmókodat, hagyd el az ásramot, és menj arra a helyre. Ne ijedj meg attól, hogy leszidlak. Csendesen szedd össze mindenedet és indulj el. A többiek azt fogják hinni, valami ostobaságot követtél el, és ezzel kiváltottad a haragomat. Azt gondolják majd, hogy elkergetlek az ásramból.
A fiatal tanítvány teljes hajlandóságáról biztosította mesterét, hogy úgy tesz, ahogyan az utasította. A Gurudzsí elmagyarázta neki a speciális technikát, majd másnap, a megbeszélt forgatókönyv szerint, hatalmas jelenetet rendezett az ásramban. Dúlt-fúlt, s mindenkit a sárga földig lehordott. Mikor pedig hősünk feltűnt a színen, a többiek biztonságban érezhették magukat, hiszen reá zúdult az a szóözön, ami láthatólag neki volt fenntartva.
– Takarodj innen, ez nem gyerekeknek való hely! Semmi dolgod itten… Gondnok, hajítsd ki ezt a kisfickót innen, és üríttesd ki a kunyhóját. Ne is késlekedj… indulás!
– És hová menjek, Mahárádzs?
– Ahová tetszik… Gondnok, magyarázd el neki, hogy jut el arra a helyre, három mérföldnyire innen. Ha akar, elmehet oda, és ott maradhat, vagy mehet, ahová csak kedve tartja.
– Ahogy parancsolod, Mahárádzs – hajolt meg a gyermek aszkéta a Gurudzsí felé. Összeszedte a dolgait, magához vett egy heti élelmet, és elindult új lakhelye felé.
Eltelt egy hét, majd egy másik. Hetek múltak el egymás után. A fiú minden csütörtökön ellátogatott az ásramba, földre vetette magát a Guru lába előtt, beszámolt tapasztalatairól, majd másnap reggel elindult, a következő hétre szóló, új utasításokkal felfegyverkezve. Új világosság virradt fel lelkében, mely napról napra, hétről hétre növekedett, s ösztönözte, vezérelte, egyre sebesebben vitte előre a belső úton.
Guru Dév, Szvámí Brahmánanda Szaraszvatí
Egy napon a Gurudzsí küldöncöt menesztett hozzá a következő kérdéssel:
– Maradt még üres hely nálad, hogy én is odamenjek, és ott időzzek?
– Egyetlen zug sem – hangzott a válasz.
A küldönc, szintén a Gurudzsí odaadó híve, döbbenten kapta fel a fejét:
– Az embernek alaposan meg kell válogatnia, hogy milyen szavakat intéz a gurujához. Ha átadom a válaszodat a Gurudzsínak, még jobban neheztel rád, mint eddig, és megeshet, hogy nemtetszését felénk fordítja majd. Ezért inkább azt mondom neki, hogy nagyon sok hely van idefent a barlangokban, és szívesen látod, hogy idejöjjön és itt időzzön – szólt az ifjúhoz, szinte kérlelve őt.
– Nézd, nagyra becsülöm a korodat, a tanultságodat és a Gurudzsí iránti odaadásodat. Idősebb vagy nálam, ezért tisztellek. De most hírvivőként jöttél. Átadtad nekem a Gurudzsí kérdését. Menj, és közöld vele a válaszomat: „Egyetlen zug sem maradt üresen.” Eztán mondhatsz bármit, amit akarsz. De a válaszom e szavakkal kell, hogy eljusson hozzá: „Egyetlen zug sem maradt üresen.” Hadd főjön az én fejem amiatt, ha a Gurudzsínak esetleg nem tetszik. Nem kell aggódnod, most csak közvetítő vagy.
A küldönc átadta az üzenetet. A Gurudzsí csendben maradt, de az ásram lakói megdöbbentek a fiatal brahmacsárí szemtelen magatartása hallatán. Csütörtökön, ha visszatér, jól meg kellene mosni a fejét, gondolták.
És eljött a csütörtök este. A brahmacsárí visszatért, hogy tiszteletét tegye a mesternél. Az ásram összes lakója a szeme sarkából őt figyelte, és türelmetlenül várta, hogy meglássa, hogyan fogja majd móresre tanítani a Gurudzsí. Amikor a Gurudzsí csendes maradt és nyugodt, az egyik tanítvány, aki különösen közel érezte magát a mesterhez, így szólt:
– Mahárádzs, milyen büntetés, milyen vezeklés van előírva annak az embernek, aki tiszteletlenül viselkedik a gurjával? Hiszen a tiszteletlenség a megvetéssel azonos, nemdebár? Mit érdemel az az ember, aki tiszteletlenül viselkedik a gurujával, aki megvetést mutat irányában?
A Gurudzsí, aki jól látta az ásramlakók hangulatát, úgy tett, mintha mit sem tudna, és így válaszolt:
– A kérdésed nem elég világos. Miért nem illusztrálod egy példával?
A kérdező habozott, ám nem látott más kiutat, így folytatta:
– A minap, Mahárádzs, kifejezted vágyadat, hogy elmenj azokhoz a barlangokhoz, ahol az ifjú brahmacsárí lakik, és ott időzz egy darabig. Küldtél egy hírnököt, hogy megtudakold, maradt-e még hely odafent, és a hírnök azzal a kurta válasszal jött vissza, hogy egyetlen zug sem maradt üresen, noha a helyzet az, hogy rengeteg hely volt és van is még odafenn. Ez a tiszteletlen viselkedés mindannyiunkat felháborított, és most szeretnénk, ha megmondanád nekünk, hogy miként viselkedjünk ezzel a szemtelen kis fickóval.
– Nos, mi mondandód van ezzel kapcsolatban? – fordította arcát a Gurudzsí a brahmacsárí felé.
– Srícsaran, te vagy egyedül méltó arra, hogy útmutatást adjál tanítványtársaimnak azzal kapcsolatban, miként viselkedjenek irányomban. Ami pedig azt illeti, amit akkor mondtam, az teljes mértékben igaz, és még ma is úgy igaz, hogy egyáltalán nincs nálam üres hely.
– De hát mi a helyzet azzal a két mélyedéssel a sarokban…? És azokkal, amelyek a te barlangoddal vannak szemközt? – vágott szavába néhány hang.
– Én ne tudnám, hogy hol vannak… – mormogta magában a brahmacsárí.
– Miért nem mondasz el nekik mindent, hogy értsék? – szólt közbe a Gurudzsí.
– Mahárádzs, ez csak rád és rám tartozik. Semmi közük hozzá, és…
– Jól van, jól van. Akkor majd nekem elmagyarázod. Ha pedig ők is meg akarják hallgatni, hadd hallgassák!
Az ifjú brahmacsárí pedig e szavakkal tisztázta magát:
– Amennyire meg tudom ítélni, Gurudzsí, te nem kőből vagy agyagból készült épületekben lakozol, hanem a szellem szintjén, híveid szívének legmélyén. Srícsaran, te töltöd be az összes helyet, ami csak a szívemben van. Attól a naptól fogva, hogy átadtam magam néked, kiürítettem a szívem minden zegét-zugát, és az irántad való szeretettel töltöttem meg. Egyetlen zug sem maradt üresen idebent. Ami pedig azokat a barlangokat illeti, ahol lakom, Mahárádzs, te magad is jól tudod, hogy rengeteg hely van bennük, és ha arra vágytál volna, hogy bennük időzz, akkor azt a megkérdezésem nélkül is megtehetted volna. Egyébként is, ki vagyok én, hogy engem kérdezz? Úgy értettem tehát a szavaidat, Mahárádzs, hogy a szívemben levő helyről kérdeztél, és ebben a vonatkozásban feleltem, hogy minden hely megtelt és egyetlen zug sem maradt üresen.
Szavainak végeztével a brahmacsári nagyot sóhajtott, majd mély csendbe burkolódzott. Arca vörös volt a pírtól, s zavartan feszengett, mintha mezítelenre kellett volna vetkőznie. Az a hatalmas nagy titok, amelyet mindeddig kincsként őrzött kebelében, most pőrén hevert kívülállók szeme előtt. Azt kívánta, bárcsak ne kellett volna felfednie kérdezés nélküli hitének, vegytiszta odaadásának, ártatlan szeretetének, mestere iránti lángoló önátadásának misztériumát.
A többi tanítványt revelációként érte a dolog. Egymásra meredtek, majd szégyenükben a földre sütötték tekintetüket. Amit egy darabka szénnek véltek, arról kiderült, hogy hatalmas gyémánt, melyet csak egy vékonyka réteg szénpor borít. Akit arrogáns bolondnak gondoltak, alázatos bölcsnek bizonyult. Bánták rövidlátásukat, szemük nedvessé lett a bűntudattól.
A Gurudzsí szemét is elöntötték a szeretet könnyei. A mester és a tanítvány közötti nagy szerelem titka végül nyilvánosságra került. Az igazság mélységes pillanata volt ez, mely egy egész órává nyúlt, bár úgy tűnt, egy örökkévalóság telik el közben. A néma csendet a Gurudzsí törte meg végül.
– Kérlek benneteket, hogy most mindannyian távozzatok! – A tanítványok egyenként vonultak el kunyhóikba, míg csak a brahmacsárí maradt.
– Bocsáss meg nekem, hogy elárultam az irántad érzett, titkos szeretetemet – szólalt meg az ifjú.
– Igaz, hogy ez egy nagyon személyes ügy – felelte a Gurudzsí. – Ám ami történt, az jól történt. Nem gondolj többet rá. Amit tettél, azt az én utasításomra tetted. Minden belső fejlődés alapja a szeretet, a hit és az odaadás. De lehetséges lenne ezt tőled elvenni és szétosztani, vagy akár utánozni? Aligha. Ez a természet törvénye!