A Gurudzsí – azaz Guru Dév mestere, Szvámí Krisnánanda Szaraszvatí – illusztris tanítványa harminchat éves volt, amikor a Prajágban tartott Kumbha Méla kedvező időpontjában formálisan is az aszkéta rend tagjává avatták. A Gurudzsí átnyújtott neki egy kamandalut (egy fából készült, öblös vizes edényt) és egy kaupínt (ágyékkötőt), s a Srí Szvámí Brahmánand Szaraszvatí Mahárádzs nevet adományozta neki.
A Trivéni Szangam, vagyis a három folyó találkozásának szent pontján elvégezték a védikus ceremóniát, melyen számos brahmacsári, szádhu és dandi-szvámí vett részt, kiket bőséges lakomában részesítették és ajándékokkal halmozták el.
Guru Dévet már eddig is sokan keresték fel darsanjáért és áldásaiért, ám ezután még keresettebbé vált. Ő azonban még mindig a magányos életet részesítette előnyben, ám bármikor Kásíba, Prajágba vagy Ajodhjába látogatott, az emberek pillanatok alatt kiszagolták jelenlétét és tömegesen csődültek lakhelye köré. Az őt vendégül látó hívek tudatában voltak a magány iránti szeretetének, és általában házuk emeletén szállásolták el, ahol hosszú ideig képes volt elzárkózni a világ elől, amit meg is tett. Nem volt lehetetlen dolog a darsanjában részesülni, ám egészen bizonyosan nem volt könnyű vállalkozás. Az emberek körülbelül délután négy órától fogva gyülekeztek a darsanjára, melyet fél kilenc és kilenc közé tűztek ki. Guru Dév szokása volt, hogy elkérte a darsanjára várakozók névsorát, tanulmányozta egy darabig, és számos alkalommal előfordult, hogy kilenc órakor küldött egy üzenetet a darsan-keresőknek, hogy „Ma nincs találkozás”. Még egy táblát is csináltatott, rajta hindi nyelvű felirattal, hogy: „Ádzs nahin milenge.” Sokan csak vonakodva távoztak, hogy egy másik napon próbáljanak szerencsét, a csalódás arcukra volt írva. Néha, úgy két óra elteltével, Guru Dév megkérdezte, hogy maradt-e még valaki a várakozók közül. Igenlő válasz esetén, hogy „két ember”, így szólt:
– Kérjétek meg őket, legyetek szívesek, hogy jöjjenek fel.
Amikor felmentek hozzá, őszinte nagyrabecsüléssel fogadta őket, mondván, hogy „ezek az igazi keresők, a többi csak alkalmi látogató.” Szívélyesen elbeszélgetett velük, nagy élvezettel mesélte saját életének tapasztalatait, melyek filozófiájához és etikájához szolgáltak illusztrációként. Általában olyan belső kincsek kulcsát adta ezeknek az őszinte keresőknek a kezébe, melyek révén képesek voltak megoldani problémáikat és gazdaggá tenni életüket. Ők pedig hálát adtak az egeknek, hogy volt türelmük tovább várakozni.