Szinte minden szellemi útkeresés abból a felismerésből indul ki, hogy az ember ki van szolgáltatva külső és belső erőknek, amelyeket nem ismer, és amelyek épp rejtettségüknél fogva tartják bilincsben életét. Miért van az, hogy nem csupán az utcán fejünkre zuhanó tetőcserép, hanem még saját döntéseink és tetteink felett sincs hatalmunk? Gondoljunk csak az olyan fogadkozásokra, mint hogy „holnaptól kevesebb csokit eszem”, vagy a „rossz” mozdulatokra és a „véletlen” balesetekre! Valaki minden apróságnak tud örülni, másokat semmi sem elégít ki, némelyekből pedig már az örömre való motiváció is kiveszett. Mi határozza meg választásainkat és az élet kihívásaira adott reakcióinkat?
Évezredekkel Freud előtt a védikus bölcsek már tudták: az ember tudata nem merül ki felszíni gondolataiban, hanem pszichéjének mélyebb rétegeiben tengernyi lenyomatot hordoz. Ezek csíráiból szökkennek szárba azok a késztetések, amelyek életünket irányítják. Tudatunk még mélyebb tartományainak karmikus lenyomatai pedig sorsunk fordulóinak életeken átívelő programját tárolják és vetítik ki. Ez a program pedig, úgy tűnik, előre meg van írva.
Van-e szabadságunk arra, hogy ebbe beleírjunk? A védikus felfogás szerint erre két szinten van lehetőségünk. Az egyik a valóság változó, anyagi szintjén mehet végbe, a belső természetünket formáló legmélyebb alapelvek tudatos átalakításával. A másik út az anyag elsődleges minőségein túl található transzcendens valóság megtapasztalására tör. Míg az előbbi csak korlátozott eredményeket hoz és spirituális szempontból előkészítő-kiegészítő folyamatnak tartják, addig az utóbbi a sors béklyóitól való teljes szabadságot segíthet kivívni.
A három alapminőség
Az anyagi természet leírására az védikus gondolkodás egy igen frappáns rendszert dolgozott ki. Természet alatt a külső valóságot és az ember belső világát egyaránt érthetjük. E tanítás szerint három alapminőség, szanszkritul guna, hatja át és határozza meg az ősvalóságból kiemelkedő látható és láthatatlan formák, illetve folyamatok természetét. A szattva (valóság, jóság) áll mindannak hátterében, ami megújít, megtisztít, előre visz, a radzsasz (izzás, szenvedély) jellemzi azt, ami mozgásra és változásra késztet, míg a tamasz (sötétség, tompaság) a visszafogó, elhomályosító és bomlasztó tendenciák sajátsága. A szattva eredménye öröm és éberség, a radzsasz egyként kelt vágyat és szenvedést, a tamasz pedig tompaságba és pusztulásba taszít. A három közül a legkiválóbb a szattva. Ez áll a legközelebb a transzcendens valósághoz, ez dominál a bölcsekben és az égi lényekben. A radzsasz előnye, hogy cselekvésre késztet, ám hátránya, hogy képtelen a nyugalomra. A mai nyugati világ uralkodó minősége ez. A tehetetlen, nehéz tamasz a létezés alantas, durva, öntudatlan szintjei felé húz.
| „Amikor a test összes kapujában világosság és bölcsesség támad, akkor tudd, hogy a szattva jutott uralomra. Mohóság, erőfeszítés, tettvágy, békétlenség, sóvárgás – ezek jönnek létre, amikor a radzsasz kerül túlsúlyba. A fény hiánya, tétlenség, nemtörődömség és kábulat – ezek támadnak, amikor a tamasz válik uralkodóvá.” – Bhagavad-gítá 14.11-13. |
Bár e három minőség minden létezőben jelen van, hajlanak arra, hogy egyikük viszonylagos uralomra jusson és így az adott dolog belső természetét meghatározza. Ily módon a világmindenség összes történése és létezője a napszakoktól a táplálékig, s ugyanígy magának az embernek is az összes viselkedési megnyilvánulása, késztetése és szokása is jellemezhető és minőségi kategóriába sorolható a három guna segítségével.
A valóság megnyilvánult tartományában ezek a belső természetté váló minőségek képezik sorsunk alakulásának alapját. Amilyenek vagyunk, amilyen minőségeket integráltunk önmagunkba életünk vagy életeink folyamán, akként fogunk dönteni, akként fogunk reagálni az adott élethelyzetekben. A belső természetünk által meghatározott választásaink pedig annak megfelelő sorsmintákat alakítanak ki számunkra. Természetünk meghatározza választásainkat, választásainkkal pedig ismét csak természetünket formáljuk. Ha tudatos döntésekkel életünket spirituális alapokra helyezzük, és ennek fényében választunk, apránként, évek munkájával felülírhatjuk tudatunk mélystruktúráját. Ennek teremtő ereje pedig megélt léttapasztalásainkat is a maga sajátságainak megfelelően színezi és formálja: íme a vonzás törvényének egyik legősibb megfogalmazása!
Minden lény, még a bölcsek is a maguk természetének megfelelően cselekszenek, olvashatjuk a Bhagavad-gítában. Más szavakkal: a szabadnak mondott akaratot végső soron belső természetünk milyensége határozza meg. Választásaink szintjén ezért nem egyes döntéseink, hanem természetünk formálása révén tudunk hatni sorsunk alakulására, hiszen a döntések legtöbbször nem az elme felszínes szintjeiről, hanem természetünk mélyebb tartományaiból fakadnak.
Miként működik mindez? Képzeljük el, hogy tűz üt ki egy szállodában. Akinek lényét a tamasz uralja, bénultan áll és leblokkol. Akiben a radzsasz dominál, azonnal és meggondolatlanul cselekvésbe fog (kiugrik az ablakon vagy a lángok között próbál kitörni), míg a szattvikus elme lélekjelenlétét megőrizve végiggondolja, hogy az előbb a folyosón járva hol látta a poroltót, és csak utána cselekszik. Másik példázat: a patakon átkelő bölcs észrevesz egy skorpiót, amint egy sziklán próbálja elkerülni a víz sodrását. Érte nyúl, hogy megmentse, ám a skorpió megmarja, mire ő kiejti kezéből. Ismételten megpróbálja megmenteni, ám az újra a kezébe mar. Majd a tanítványa kérdésére, hogy miért teszi ezt, így felel: ahogyan a skorpió természete is az, hogy megmarjon, az enyém is az, hogy segítsek rajta.
| „Az erényes tettekből folttalan, szattvikus gyümölcs terem. A radzsasz gyümölcse a szenvedés, a tamasz gyümölcse a tudatlanság. A szattvából bölcsesség fakad, a radzsaszból mohóság, a tamaszból pedig nemtörődömség, tévelygés és tudatlanság támad.” – Bhagavad-gítá 14. 16-17. |
Ki vagyok én?
Az Upanisadok ősi bölcselői szerint az ember kozmikus lény, aki magában hordja a valóság összes aspektusát – a sors béklyóba kötő erőit éppúgy, mint a szabadság transzcendens mezejét. Lénye túlnyúlik a három anyagi minőség valóságán, és az isteni lét határtalanságában gyökeredzik. Tudatosságának végső elve, az Önvaló, az anyagi és pszichés erőkhöz képest teljességgel transzcendens. Ezt tudatosan megélni azonos a megvilágosodással, az örök és szabad létezéssel, ezt tudatosan nem tapasztalni azonos a szellemi vaksággal, melynek következménye a születés és a halál forgatagában bukdácsoló, kiszolgáltatott létezés.
A védikus bölcselet mindezek nyomán az igazán éles választóvonalat nem az anyagi test és a belső természetet hordozó psziché közé teszi, mint az újkortól fogva az európai gondolkodás, hanem a testnek és a pszichének a három alapminőség által uralt együttese és az Önvaló közé. E választóvonal egyúttal a szabadság és a sorsszerűség között is húzódik: az Önvaló maga a feltétlen szabadság, míg a durva és szubtilis anyag világában szinte kérlelhetetlenül érvényesíti akaratát a sors. Mindegyik guna végső soron az anyagi létezés kötelékeit jelenti, még a szattva is, amely az örömhöz és a bölcsességhez való ragaszkodással ver bilincsbe. Ezért tanácsolja barátjának a kuruksétrai harcmezőn elzengett szózatában Krisna, hogy
„Légy a három guna (a három alapminőség) nélkül, ó Ardzsuna, szabadon a kettősségtől, örökké szilárdan a tisztaságban, nem függve a birtoktárgyaktól, az Önvaló birtokában.”
E tanács a feltétlen szabadság kivívására szólít fel. A sors által ránk mért csapásokat nem az egyes problémák szintjén próbálja orvosolni, hanem magát az életet kívánja a determináltság béklyói alól kivonni és az isteni méltóság szintjére emelni.
Mit jelent hát az Önvaló szabadságának megtapasztalása? A három gunán való túllépést, melynek egyszerű és hatékony eszköze a Transzcendentális Meditáció. Amikor a TM gyakorlás közben elménket tökéletesen lecsendesítjük, és tudatosan megtapasztaljuk legmélyebb tartományát, a belső béke és csend olyan fokán, ahol sem az elme, sem a lélegzet nem rezdül már, túllépünk az élet változó arculatain és visszatérünk saját szellemi esszenciánkhoz. Amikor transzcendálunk, egyéni létünk, a Lét óceánján tovagördülő kicsiny hullám, tudatossá válik létezésének forrásáról, arról a határtalan víztömegről, mely mi magunk vagyunk. Ez a transzcendencia élmény gordiuszi csomóként vágja szét annak a kis, kiszolgáltatott lénynek a korábbi önazonosság-tudatát, amely a sors erői által dobáltan igyekezett kerülni a kellemetlent és keresni a kellemest. Ahogyan pedig ez a tapasztalás a rendszeres meditáció révén állandósul és a hétköznapi életet is átitatja, az ember arra ébred rá, hogy igaz valója e végtelen létóceán. Lényének anyagi aspektusa – teste és elméje – pedig megszentelt eszköz az isteni akarat kezében, színpad, melyen az Örök Táncos járja kozmikus táncát.
(A cikk egy korábbi változata az Elixír magazin hasábjain jelent meg.)