Manapság egyfajta lelki megújhodást tapasztalhatunk szerte a világon, noha a lényeglátó emberek azt is elismerik, hogy ez nem sokkal több, mint egy csepp a vallási közömbösség és a materialista szemlélet tengerében. Mégis, létezik egy csodálatos dolog, ami miatt hálát adhatunk Istennek: Számos fiatal (és kevésbé fiatal) ember őszintén keresi Istent, és tiszta szándéka, hogy egy bensőségesebb egységbe kerüljön vele, s hogy életét Feléje irányítsa.
De ha egy ilyen őszinte és szeretettel teli ifjú – akit nevezzünk, mondjuk Péternek – jön és kopogtat egy átlagos katolikus plébánia vagy kolostor ajtaján, és megkérdez egy nővért, testvért vagy atyát, hogy ugyan, mutassa már meg, hogy hogyan találhatja meg Istent, hogyan meditáljon, hogyan tapasztalja meg Istent, milyen választ kapna? Néha, sajnos, Pétert nem is veszik komolyan. Néha pedig, egyáltalán nem keresztényi módon vagy egyenesen modortalanul viszonyulnak hozzá, hiszen ő is nyilvánvalóan egyike azoknak a ‘valóságtól elrugaszkodott, idétlen kölyköknek.’ Leggyakrabban azonban Pétert egy fölöttébb együttérző, ám igen nagy zavarban levő atya vagy nővér fogadja, aki talán előbányászik egy könyvet – és el kell ismerni, vannak a témáról nagyon jó könyvek. Esetleg elirányítja Pétert egy kolostorba, ahol reméli, hogy Péter megkapja az általa keresett információt és segítséget. És az atyának vagy a nővérnek lehet, hogy szembe kell néznie – vagy ismét ki kell kerülnie – néhány kitartóan ismétlődő kérdést, melyek megbújnak a háttérben, ahogy Péter Krisztus iránti elkötelezettségében alakítja mindennapi életét.
Ám mi történt volna, ha Péter az utcán végigmenve egy Szvámí[1] ajtaján kopogtatott volna? A jó Szvámí valószínűleg szívélyesen fogadta volna Pétert, kedvesen és figyelmesen meghallgatta volna, és azután adott volna neki valami egyszerű meditációs technikát: Menj haza, és naponta kétszer ülj így, tartsd úgy a kezed, lélegezz amúgy, és ismételgesd ezt és ezt a mantrát. És Péter hazament volna, és komolyan nekilátott volna megcsinálni, amit mondtak neki. És hamarosan – talán azonnal is – valami valóban nagyszerűt élt volna át: Isten tapasztalatát. És miért? Mert, akár tud róla, akár nem, akár ismeri Isten nevét, akár nem, Péter az ima egy nagyon tiszta formáját gyakorolta. Amennyire csak tőle telhet, annak a világosságnak a fényében, melyet kapott, egész lényével az Abszolút, a Transzcendens, Isten felé nyúl.
Mindez nagyon jó. Mégis, ki nem lát valami nagyon szomorú dolgot is? Különösen, ha Péter, mint az gyakran megesik, olyan katolikus, akit egy buzgó, II. Vatikáni Zsinat előtti szellemiséget ápoló családban kereszteltek meg, s talán neveltek is fel. Mi keresztények, állítjuk, hogy mi valami többel rendelkezünk. És valóban megvan nekünk ez a több, a Kinyilatkoztatás szavaiban és a Szentségekben. Mégis Péternek valahova máshova kellett fordulnia, hogy megtalálja azt, ami a legértékesebb – a mi Istenünknek, a szeretet Istenének közvetlen, személyes tapasztalatát. Ne is csodálkozzunk, hogy nehezére esik látnia az Egyház, a Szentségek vagy az apostoli hitvallás értékét. Igen komoly kihívást jelent ez manapság.
Saját (keresztény) hagyományunk sem nélkülözi a különböző technikákat, mint például a rózsafüzér, a diskurzív meditáció különféle módjai vagy a lelkigyakorlatok. Ezek a múltban is és ma is nem keveseket vezettek el az Istennel való bensőséges egységhez. Vannak egyszerű technikák, melyek közvetlenül egy kontemplatív élményhez vezetnek, mint a Jézus Ima vagy a ‘Tudatlanság Felhőjé’-ben leírt csendes avagy ‘középre vezető’ ima. A katolikusoknak ismerniük és használniuk kellene ezeket, különösen a papi hivatást választóknak, akiknek azt is tudnia kellene, hogy hogyan tanítsák meg e technikákat másoknak.
Ugyanakkor az iránt sem kell félelmet éreznünk, hogy megnyissuk magunkat más hagyományok és kultúrák technikái felé, és amennyiben hasznosak, használjuk is ezeket. ‘Minden dolog a tiétek, és ti Krisztuséi vagytok, s Krisztus pedig Istené.’ Manapság sok Péter fordul a TM (Transzcendentális Meditáció) felé. Sokan ezek közül a Péterek közül gyakorló vagy kereső katolikusok. Integrálható‑e a TM a keresztényi gyakorlatba? Hasznos lehet-e? Szolgálhat-e egy technikaként, az ima egy formájaként? Saját személyes tapasztalatom és mások tapasztalatai alapján határozottan állíthatom: Igen!
Maharishi Mahesh Yogi határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy a TM nem olyasmi, ami egyetlen kizárólagos valláshoz tartozna. És igaza is van. A TM, ahogy ő mondja, egy nagyon egyszerű, természetes technika. Maharishi egy ősi tradíciótól kapta, de ahogy tanítja, az a védikus háttértől és filozófiától többé-kevésbé független. Többé-kevésbé, mondom, hiszen maga Maharishi azért még egy hindu szerzetes marad, és amikor átadja a technikát, azzal együtt megpróbál átadni egyfajta tiszteletet is az iránt a tiszteletre méltó hagyomány iránt, amelyből a TM származik. Ez önmagában is nagyon jó: a pietas, a hála alapvető emberi erénye.[2] De a technika önmagában is megállja a helyét.
Maga Maharishi egy csodálatra méltó ember, sok tekintetben egy keresztény apostol kitűnő példája. Éveken át élt visszavonultan ‘Guru Dév’, Brahmánanda Szaraszvatí tanítványaként, s egy teljes mértékben lelki emberré vált. Mi itt Nyugaton hajlamosak vagyunk arra, hogy túl sokat akarjunk elérni túl rövid idő alatt, és azután jóval kevesebbet vigyünk végbe. Noviciátusaink és szemináriumaink túlságosan sok esetben teljes mértékben megadták magunkat az aktivizmusnak és a világiasságnak, s nagyon kevés időt vagy lehetőséget (nem is beszélve a gyakorlati útmutatásról) hagynak a lelki elmélyedésre.
Maharishi csodálatos dolgot kapott Guru Dévtől és az ősi hagyománytól. Meggyőződött arról, hogy ha minden embert rá tudna venni, hogy elkezdjen meditálni, hogy napjában kétszer mélyebb valója, s azon is túl, az Abszolút felé forduljon, akkor az emberiség a béke és egyetértés virágzó korszakába lépne. És így, szinte minden világi eszköz nélkül elindult Indiából, hogy minden ember számára elhozza ezt a békéhez vezető utat.
Egyszerűen, mint egy galamb, de bölcsen, mint egy kígyó, tudta, hogy ahová mennie kell, az Amerika, s az emberek, akikhez szólnia kell, az a felső középosztály. Ők rendelkeznek azzal a kormányzati hatalommal, pénzzel, s befolyással, mely képes egy gyors növekedési programot támogatni. És tudtak is! Most, tizennégy évvel később, több nemzetközi egyetem, TV-hálózat, és több ezer TM-központ hozza tető alá a ‘Világtervet’. A TM-et állami és egyházi iskolákban, általános- és középiskolákban, főiskolákon, egyetemeken, valamint elítéltek, nemzetiségek és felnőttek számára létrehozott iskolákban tanítják, sőt még az Egyesült Államok West Point‑i Katonai Akadémiáján és néhány trappista kolostorban is.
Maharishi valóban egy spirituális ember, és célja, a meditáció célja, a teljes ember felelevenítése. De mint bölcs tanító, a tudományos és anyagias beállítottságú Amerikát először tudományos kutatások hadával próbálta levenni a lábáról. Ezek megmutatják, hogy milyen hatást gyakorol a TM a testi és a lelki egészségre, hogy miként frissíti fel a testet és az elmét. Ám az ezekről szóló tanítása attól sem esik messze, hogy az igazi emberi boldogsághoz vezető út legyen, amelyre egy tiszta életben, a magunk és mások iránt érzett nagyobb tiszteletben, figyelmességben, szeretetben és békében lelünk. Maharishi kinyújtja a kezét az emberek felé, oda ahol ők vannak, és gyengéden arrafelé vezeti őket, ahol ő van.
És ő valóban ott is van, ami egy másik fontos momentum. Maharishi élő bizonyítéka annak, hogy amit tanít, az működik. Talán semmi sem teszi az Evangélium üzenetét annyira hiteltelenné, mint néhány olyan embertársunk élete, akik egyébiránt annak szentelték életüket, hogy ezt az üzenetet átadják. Nehéz a hallgatónak komolyan venni az Evangélium ígéreteit, s hiába keresi példáját annak, hogy ez az út miként vezet az igazi életbe, ha közben azt látja, hogy ennek az életvitelnek a tanítója egy egészen másféle életet él, olyat, amelyet leginkább egy anyagias világ értékrendje határoz meg.
Kétségtelenül tanulhatunk valamit Maharishi példájából, amit tanítói lelkesedésével mutat, de mit kezdjünk azzal, amit tanít?
A TM nagyon egyszerű technika. A megfelelően képzett tanárnak csupán néhány percre van szüksége, hogy bárkinek is megtanítsa. Egy mantra hangzást (egy olyan hangzást, melyhez semmiféle jelentés nem társul) használnak, hogy mindenfajta erőfeszítés nélkül átlépjék az ébrenlét, alvás és álmodás hétköznapi tudatállapotait, s megérkezzenek egy negyedik fajta tudatállapotba: az egyszerű éberség állapotába. Az ember legmélyebb valójának mélyére hatol, s maga mögött hagyva mindent, ami relatív, megérkezik az Abszolútba. Nagy örömet, békességet, nyugalmat lel itt az ember, legmélyebb valójára bukkan, arra, hogy mi is ő.
A szándékom ebben a cikkben nem az, hogy a TM gyakorlásából származó rengeteg természetes előnnyel foglalkozzak. Sok ilyen van, kézzelfoghatóan megjelennek ugyanúgy a keresztényeknek, mint bárki másnak. Hogy naponta kétszer tizenöt‑húsz percig rendkívül mélyen pihenjünk, és utána megújult energiával és éberséggel jöjjünk ki ebből a pihenésből, az önmagában is nagyon jó dolog. De most azt szeretném megvizsgálni, hogy mit jelent ez a tapasztalat a hit szelleme által vezérelt kereszténynek.
Maharishi, az ősi védikus szóhasználatot követve, úgy beszél erről, mint az Abszolút tapasztalatáról. A keresztény ember hitéből tudja, hogy ez az Abszolút a mi Istenünk, a szeretet Istene, Atya, Fiú és Szentlélek, aki bennünk lakozik. Amikor legbelső valója felé fordul, önmagára lel, aki Isten képmása, és aki Benne részesedik, magára Istenre lel. Ám ez nem egy külső, hanem egy tökéletesen belső tapasztalat, két alany azonosulása, mely az élet és a cselekvés egységéhez vezet.
Egyike ez azoknak az értékes kihívásoknak, melyeket a Kelet kínál nekünk ma. Nyugaton túlontúl is a szubjektum-objektum kizárólagosságában kezdtünk gondolkodni. Istenhez való viszonyunkat úgy szemléljük, mintha Ő egy objektum lenne, ott kint, ott fent vagy itt bent. A Kelet az embert és a mindenséget inkább Istennel egyesítettnek, Vele egynek látja. A kinyilatkoztatás biztos vezetése nélkül ez gyakran panteisztikusnak tűnik, és néha valóban az is. De ember és Isten egysége a kinyilatkoztatásnak is részét képezi. ‘Az ember jó, Isten.’ Akármi is vagyunk: jóság, igazság, szépség, lét – az Istené, az részesedés Isten jóságából, igazságából, szépségéből, létéből, bármit is jelentsen az. Az egész örökkévalóságot azzal töltjük, hogy felfedezzük ezt, hogy felfedezzük létünk csodáját. Ezen felül a keresztényt Krisztusba keresztelik. ‘Élek, s most nem én, hanem Krisztus él bennem.’ ‘Hogy eggyé lehessenek, Atyám, ahogy mi egyek vagyunk, én őbennük, s Te énbennem, hogy ők tökéletesen egyek lehessenek.’ A mi Urunk ezt mondta: ‘Bármit is tesztek közülük a legkisebbel, testvéreim, azt velem teszitek.’ Ezt hajlamosak vagyunk úgy érteni, mintha azt mondta volna: ‘Úgy veszem, mintha velem tennétek.’ De Ő nem ezt mondta. Egységet, a személyek azonosságát hirdeti.
Amikor a TM technika segítségével transzcendálunk, közvetlenül megtapasztaljuk az Abszolútat, a mi Istenünket, a Vele való egység tudatára ébredünk. Ilyenkor nem közvetve, külső dolgok által lépünk Vele kapcsolatba, hanem egyek vagyunk Vele.
Tudomásom szerint, Thomas Mertonnak sosem volt kapcsolata Maharishi Mahesh Yogival vagy a Transzcendentális Meditációval, mégis írásaiban sokhelyütt ugyanezeket a gondolatokat fejezi ki, igen nagy tömörséggel és tisztasággal. Hadd idézzem néhány sorát:
‘Ha nem fedezzük fel ezt a belső önvalót, mely Krisztussal együtt Istenben rejlik, akkor magunkat, mint személyeket sosem fogjuk igazán megismerni. Mert e belső önvaló ajtaja az, mely által Isten lelki ismeretére szert tehetünk. (És valóban, ha igazi valónkat keressük, azt nem azért tesszük, hogy magunkban elmélkedjünk, hanem, hogy túllépjünk magunkon, és megtaláljuk Őt.)’ The New Man, 32.o.
‘Nem a gondolkodó és öntudatos szubjektummal, hanem a Léttel kezdődik ez, melyet ontológiailag a szubjektum-objektum megosztáson túllevőnek találunk. Az egyéni való szubjektív tapasztalatának a Lét közvetlen tapasztalata szolgál alapul. Ez teljesen más, mint az éntudat tapasztalata, ám egyáltalán nem tárgyhoz kötött. Nincs benne semmi abból az elszakadásból és elidegenedésből, ami akkor jön létre, amikor az alany kvázi‑objektumként ébred önmagára. A Lét tudata… olyan közvetlen tapasztalat, amely túlmegy a reflexív tudaton. Nem valaminek a tudata, hanem tiszta tudat, melyben a szemlélő, mint olyan eltűnik.’ Zen and the Birds of Appetite, 23-24.o.
A kiemelés Mertontól származik, és pontosan ez az, amit Maharishi is hangsúlyoz. Ez a negyedik fajta tudatállapot a tiszta tudat állapota. A nem hívő ember is részesedhet Isten tapasztalatában, akár felismeri Istent a tapasztalatban, akár nem. Különböző és változatos hajtóerők ösztönözhetik e tapasztalat keresésére, s a belőle származó előnyök is ugyanilyen sokfélék.
Thomas Merton
Ám a TM-et elkezdő keresztény, ha éleslátását és motivációját hite teszi elevenebbé, hite által vezetve arra is ráébred, hogy az ima egy rendkívül tiszta formájának útjára lép. Maga mögött hagy mindent, minden gondolatát, érzését, vágyát, azért hogy Isten létében osztozzon. Még abban a különleges esetben is, hogyha nem transzcendál, és nem lép a negyedik tudatállapotba, motivációja, s Isten felé fordulása még mindig ott van, mint egy valóságos ima. S a csend és a pihenés kitűnő előkészület arra, hogy a tíz-tizenöt perc TM után nekikezdjen a hagyományosabb, érzelmi vagy elmélkedő imádságnak. Ha pedig transzcendál, és rendszerint ez történik, akkor a kontempláció egy rendkívüli nyugalommal teljes és csodálatos állapotát tapasztalja meg, az Istennel való kontemplatív egységet.
Néhány keresztény aggodalmát fejezi ki emiatt. Attól félnek, hogy egy kis pelagianizmus[3] van abban, hogy az ember a saját erőfeszítésével éri el Istent. Ám ne feledjük, hogy számos klasszikus szerző beszél az ‘elnyert kontemplációról’, arról, hogy az isteni kegyelem által segített emberi erőfeszítés egy tiszta boldogsággal teli vagy éppen komor nyugalomhoz ér Istenben. A Transzcendentális Meditációban egy természetes technikát alkalmaznak. Ez más, mint a szerzők által leírt klasszikus keresztény meditáció, ami – mint írják – az ‘elnyert kontemplációhoz’ vezet, de a mi hagyományunkhoz hasonló vonásokat is mutat. A Jézus Ima technikája hasonlít a TM-hez, sőt, az ismeretlen tizennegyedik századi angol szerző által a ‘Tudatlanság felhőjé’-ben leírt egyszerű módszert akár keresztény TM-nek is nevezhetnénk. De akár a TM, akár más módszer segítségével meditálunk, a motiváció, a szellemi meglátás és a kegyelem által megindított hitből származó Isten felé fordulás az, ami azt igazi imává teszi. Nem a segítségre nem támaszkodó emberi természet, hanem egy, a hit által ösztönzött és megvilágított mozzanat az, ami a TM-et keresztény imává teszi. És ezt a hitet az Igével való kapcsolatnak, a Szentírás mindennapos olvasásának és az oltáriszentségben való gyakori részesedésnek állandóan táplálnia kell. A TM technika önmagában nem változik, de amit eredményez, az így sokkal teljesebb lesz, az istenített és megkeresztelt személyben a lét minden szintjére válaszol.
A másik dolog, ami egy keresztényben kételyt ébreszthet aziránt, hogy Isten elérhető a TM-en keresztül, az, hogy a TM láthatólag teljesen kihagyja a keresztet és a meghalás-feltámadás tapasztalatát, mely pedig a kereszténység leglényegibb vonása. Az ima és a lelki fejlődés hagyományos módszerei önmagunk megtisztításának hosszú programjára szólítanak fel, arra, hogy önmagunkat legbensőbb valónknak adjuk át. A TM pedig – úgy tűnik – egyenest Istenhez vezet. Talán éppen ez az, amiben jóval inkább keresztényi, mint a hagyományos módszereink egyike-másika. Jézus egyszerűen ezt mondta: ‘Gyertek hozzám, kik terhet cipeltek.’ Nem azt írta elő, hogy először meg kell szabadulnunk bűneink és nyomorúságunk terheitől, és hogy jó alaposan mártózzunk meg az erényekben. Manapság a Szentlélek csodálatos áradásának lehetünk tanúi a karizmatikus mozgalomban. Edward O’Connor atya, a notre dame-i teológus, az ún. lélekkel való keresztelést a klasszikusan emlegetett ‘egység pillanatnyi kegyével’ azonosította. A Szentlélek, úgy tűnik, megelégelte, hogy a tevékenységét imáink és lelki fejlődésünk állomásaihoz kapcsolja, s az egység e csodálatos kegyét mindenkire önti, aki csak kéri.
A TM-ben Isten közvetlen tapasztalatát keressük, és ezt a legkifejezőbb módon tesszük: valami kézzelfoghatót teszünk, hogy elérjük. És Isten, híven szavaihoz – ‘Keressetek és megadatik néktek’, nem késlekedik azzal, hogy válaszoljon. De a meghalás-feltámadás tapasztalatának a lényege, az én feladása – a hamis felszínes én, és nem a Krisztusban-Istenben levő igazi valónk feladása – sem hiányzik a TM-ből, nagyon is benne van! Már abban az elkötelezettségben, hogy naponta kétszer mindent abbahagyunk, és időt szakítunk arra, hogy meditáljunk, abban is van valami önmegtartóztatás. Nem kevés mai ember számára igen nehéz dolog ez: abbahagyni minden tevékenységet, és csak lenni. De magában a gyakorlásban is jelen van az én feladása. Ahogy az elme lenyugszik, és a figyelem minden gondolaton túllép, ahogy a meditáló transzcendál, és belép a tiszta tudatba, túllép minden szép és (kevésbé szép) gondolaton, érzésen, képzeten – mindazon, ami belőle származik. Ez valóban az én feladása. De a TM-ben az ember nem foglalkozik ezzel sokat, mert a TM teljesen a célra irányul. Lehet, hogy a mi hagyományunk komplikáltabb szellemi eljárásainak is az a hibája, hogy olyannyira bonyolulttá fejlődtek, hogy túlságosan is az útra – a feladásra – figyelnek, és szinte teljesen szem elől tévesztik a célt. A feltámadás nélkül a keresztnek abszolúte semmi jelentése nincs. Talán ez egy újabb tanulság számunkra. Vajon mi, keresztények eléggé tudatában vagyunk-e, eléggé valljuk-e azt az emelkedett életet, ami már eleve is a miénk Krisztusban?
A TM egy nagyon egyszerű, természetes technika, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy belépjen legmélyebb önmagába, és ott az Abszolútra leljen. És a kereszténynek, aki arra törekszik, hogy megtalálja Istent, ez színtiszta ima, és hite azt súgja neki, hogy az Abszolút, amit önmaga belsejében megtapasztal, amikor túllép a hétköznapi tudatszinteken, nem más, mint az ő Istene, a szeretet Istene. Atya, Fiú és Szentlélek.
Isten e közvetlen tapasztalata – amit a TM lehetővé tesz azáltal, hogy félresöpri mindazokat a képzeteket és képeket, amik általában az utunkban vannak – túl van minden képzeten és képen, minden szón és emberi kifejezésen. Ezért nem tudjuk megfelelő módon leírni. Ismerjük az élményt, de amikor kijövünk belőle, képtelenek vagyunk pontosan elmondani, hogy mi is történt. De a gyakorlásból fakadó béke, öröm, jóindulat – a Lélek gyümölcsei – igazolják az élmény valóságát: ‘Gyümölcseikről ismeritek meg őket.’
Ahogy egyre többet meditálunk, Isten tapasztalata túlcsordul: megmarad velünk, akkor is, amikor visszatérünk a relatív világ ügyeihez. Maharishi Kozmikus Tudatnak nevezi ezt az állapotot, azt, amikor valaki megmarad az abszolútban, még a relatív világba visszatérve is. Avilai Szent Teréz modern és szemléletes képet festett erről. Azt mondta, hogy egész élete úgy folyt, mint két nagy folyó, az egyik teljesen Istenbe ömölve, a másik folyam pedig, a mindennapok részleteinek sokasága, nappalait és éjszakáit töltötte meg.
Isten megmaradó jelenlétének gondolata is teljes bizonyossággal megvan a keresztényi gondolkodásban. Megértettük a Bölcsesség, a Tudás, és a Megértés Ajándékait, mint az Isteni Jelenlét működését bennünk, mely lehetővé teszi számunkra, hogy úgy lássunk és értsünk, ahogy Ő teszi. Ez összecseng azzal, amit Maharishi a hatodik tudatállapotnak nevez. Korábban Isten-tudatnak nevezte, de újabban leginkább megdicsőült Kozmikus Tudatként (‘GC’, Glorified Cosmic Consciousness) utal rá. Ez az, amikor minden számunkra megnyilvánult dologban a meg nem nyilvánult Abszolútat is felfogjuk: a teremtett világban meglátjuk a Teremtő jelenlétét.
Maharishi számára a hetedik és legmagasabb tudatállapot az Egységtudat. Vannak különböző árnyalatok ebben az állapotban, de lényegében annak a megvalósítása ez, hogy az Abszolút, amit minden másban meglátunk, ugyanaz az Abszolút, mint ami bennem is van, és hogy minden egy ebben az Abszolútban. A Misztikus Mennyegzőnek, ahogy a klasszikus keresztény szerzők nevezik, az egyik vonása, hogy az ember megtapasztalja, hogy minden, ami az övé, Istené is, és minden, ami Istené, az övé is. ‘Hogy eggyé lehessenek, Atyám, ahogy mi egyek vagyunk, én őbennük, s Te énbennem, hogy ők tökéletesen egyek lehessenek.’
Tehát az út, amit Maharishi felvázol, s amit a TM rendszeres gyakorlásával elérhetünk, lépésről lépésre összecseng a klasszikus keresztény tanításokkal. Maharishi célja, hogy az Abszolútban való egység megtapasztalásán keresztül tiszta szemléletet, egyetemes szeretetet és együttérzést valósítsunk meg – hogy ‘együtt érezzünk’ az egész Mindenséggel. Jogosan van tehát Maharishi meggyőződve arról, hogy ha minden ember erre az útra lépne, és hűen követné azt, akkor az az egyetemes béke korához vezetne.
A keresztények mindig is tudták (legalábbis elméletben), hogy a Béke Fejedelme azért jött el, hogy ‘világosságot mutasson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában élnek, és a béke útjára irányítsa lépteiket.’ És egyszerűen csak ennyit mondott: ‘Én vagyok az Út.’ És pontosan, a mély imában (akár a TM-mel, akár más módszerrel) Vele való tudatos egység tapasztalata által lépünk a Béke Útjára.
– Fr. M. BASIL PENNINGTON, O.C.S.O.
JEGYZETEK:
[1] Hindu szerzetes megtisztelő címe Indiában. (a ford. megj.)
[2] A keresztényeket és a zsidókat néha különösen zavarba hozza a pūjā (ejtsd: púdzsá) vagyis a technika átadását megelőzően végzett rövidke szertartás Guru Dév képe előtt. Ám nem szükséges, hogy ez bármiféle problémát okozzon például a katolikusoknak, akik hozzászokhattak, hogy hittársaik a Szűzanya vagy a szentek képei elé járulnak, és gyertyát gyújtanak, pénzt vagy virágokat ajánlanak fel, s imádságban térdepelnek; vagy hogy papjaik, különösen a Keleti Egyházban, füstölőt és olajat ajánlanak fel. Ösztönösen ráébrednek, hogy ez nem más, mint tiszteletadás Isten hűséges szolgái és barátai iránt. És valóban, ezek a nagy keleti lelki mesterek, a bölcsesség tanítói, Isten barátai. Néhányunk lehet, hogy elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen azokra az időkre, amikor iskolatársainkkal egyetemben mi is virágot vagy almát vittünk a tanítónak.
[3] A pelagianizmus kegyelemtani eretnekség, amelyet egy Pelagius nevű szerzetes fogalmazott meg az ötödik század elején. Az ember szabadságát teljesen autonóm önhatalomként fogja fel, amelynek egyedül kell megtartania Isten törvényét, és amely képes is erre. Így tagadja, hogy a kegyelem szükséges volna az erkölcsi törvény természetes és üdvösséges megtartásához. (a ford. megj.)
(A tanulmány átszerkesztett és terjedelmileg rövidített változata megjelent az Egyház Fórum 1998/1-2. számának [„Misztika és Politika”] 16-23. oldalán.)