A tudatos teremtés és a vonzás törvényének fogalma bombaként robbant, nem csupán az ezotéria híveinek életében, hanem az addig „beavatatlanok” táborában is. Noha ezek az elvek korántsem újak, ismét ráirányították a figyelmet az emberi gondolat hatalmas teremtő erejére, és az elmében rejlő kiaknázatlan lehetőségek tengerére.
A világ, tudjuk meg a népszerű könyvekből és filmekből, nem más, mint formát öltött gondolat, energia és információ együttese. Ahová pedig gondolataink erejét a megfelelő módon irányítjuk, ott változást tudunk elérni. Így szinte bármit megteremthetünk vagy „bevonzhatunk” életünkbe.
A dolgok, a szerzés és a siker uralta világunkban azonban e mágikus aktus folyamatából sokszor egyoldalúan az általa létrehozott eredmény domborodik ki. A valóságformálás diadala mellett háttérbe szorul a tudatos teremtés szubjektív oldala – az a tudatosság, amelyre támaszkodva alakítjuk világunkat.
Túl a pozitív gondolkodáson
Pedig éppen saját tudatunk mélyebb megismerése vezethet el bennünket oda, hogy igazán hatékony valóságformálókká legyünk! Sokan vannak, akik bár számtalan módszert kipróbálnak, mégis kudarcot vallanak a tudatos teremtés kísérletében. Valahogy nem sikerül nekik a vágyott célok „bevonzása”, és ekkor csalódottan levonják a végkövetkeztetést, hogy ez az egész nem működik.
A tudatos teremtés talán legalapvetőbb eleme, hogy kapcsolatot keresünk belső világunk csendesebb és összeszedettebb tartományaival, hogy pozitív, támogató gondolataink nagyobb erővel hathassanak. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ez a belső világ nem csak akkor eleven, amikor módosult tudatállapotban néhány tétova lépést befelé lépünk, hanem életünk minden pillanatában éli a maga életét, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Igen, mi magunk teremtjük a világot, ám személyiségünk felszínes tartományainak szeszélyes vágyai mellett ebben szerepet kap lényünk minden szintjének állandó tevékenysége. Ezért nem csupán a fizetésemelés vagy egy kielégítőbb kapcsolat utáni vágyunkat „sugározzuk ki az univerzumba” (néhány percig, többé-kevésbé összeszedetten), hanem egész valónk összes tudatos és tudattalan rezdülését (napi huszonnégy órában): minden örömünket és bánatunkat, reményünket és frusztrációnkat, az összes elismerést és kritikát, amelyben valaha részesültünk, és amit a megerősítés és a kudarc élményeként a lelkünkben eltároltunk. Ezek pedig nem egyszer felülírják valóságformálási szándékkal megfogalmazott gondolatainkat, legyenek azok bármily pozitívak.
Amikor a koldus királlyá válik
Hiába erőlködik valaki, hogy pozitív gondolatokat gondoljon, ha a bensőjéből feltörő pesszimizmus, fájdalom és frusztráltság folyamatos áradata elnyomja ezt a néhány erőtlen és kósza gondolathullámot. Feleslegesen szuggerálom magamnak, hogy „kiváló munkaerő vagyok, engem fog előléptetni a főnököm”, ha lelkem mélyén, önmagammal folytatott, belső beszélgetéseimben naponta ezerszer megerősítem, hogy „kudarc vagyok, nekem semmi sem sikerül, a főnök pikkel rám”. Attól, hogy egy koldus királynak igyekszik képzelni magát, még nem lesz király. Először trónra kell lépnie, fejére kell tennie koronáját, fel kell öltenie palástját. Ekkor lesik majd minden szavát szolgák és udvaroncok százai.
A pozitív gondolkodás kísérlete sokszor azért fullad kudarcba, mert gyakorlata során nem jön létre a pozitív gondolkodó. Az az ember, aki valóban előremutató irányban képes átalakítani önmagát, és önmagán keresztül egész világát. Tapasztalhatjuk, hogy azoknak a valóságteremtése jár sikerrel, akiknek törekvései nem arra korlátozódnak, hogy üzeneteket küldözgessenek tudatalattijuknak vagy különböző rafinériákkal igyekezzenek elérni, hogy gondolataik a megfelelő hullámhosszon sugározzanak ki az univerzumba. Ezek az emberek megértik és megélik azt is, hogy egész lényük a teremtő, hogy a tudatos teremtés elsősorban önmaguk tudatos formálását jelenti. Felismerik, hogy valóságuk formálásában szerepet játszik mindaz, amiről az ember hétköznapi tudatosságát élve csak korlátozott mértékben tudatos. Ezért belső munkával és egyre növekvő önismerettel kialakítják teremtőerővel rendelkező ön-tudatosságukat.
Ki vagyok én?
A tudatos teremtés így válik a külső valóság formálásának kísérletéből mindinkább belső utazássá, rejtett képességeink feltárásává. Ennek az utazásnak egy pontján elkerülhetetlenül eljutunk addig, hogy feltegyük a legfontosabb kérdést, amelyet belső kutatása során feltehet az ember. Ki vagyok én? Ki az az önmagam, aki teremt vagy teremteni vágyik? Miféle tudatosságból bukkannak fel azok a gondolatok, amelyeknek teremtő ereje van, és honnan kapják teremtő erejüket?
Közhely, hogy elménknek és képességeinknek csak töredékét használjuk, ám ez azt is jelenti, hogy csupán erről a töredékről vagyunk tudatosak. Lényünk szinte feneketlen tenger, ám legtöbbünk úgy éli életét, hogy saját mélységeinek egészen kis részét világítja be a tudatosság fénye. Lelki világát a fejében kószáló gondolatok kusza seregével véli azonosnak, bár ez legfeljebb csak az előbb említett tenger felszíni hullámait jelenti. Lentebb azonban a tudatosság számtalan további rétege terül el, mely nem korlátozódik a tudatalattira.
A modern lélektan is mindinkább rádöbben, hogy lényünk mélyebb rétegeiben olyan tartományok húzódnak, amelyek messze túlmutatnak azon a személyiségen, amelynek általában tapasztaljuk magunkat. Családunk, szűkebb-tágabb nemzetségünk, összes ősünk tapasztalatai élnek bennünk, és a még mélyebb tartományokban, individualitásunk gyökerénél korábbi életek lenyomatainak és késztetéseinek szinte végtelen tárházát hordozzuk magunkban.
Mindezek az impulzusok hatalmas erővel munkálkodnak a mélyben, és szinte ellenállhatatlan erővel veszik ki részüket életünk és öntudatunk formálásából. Mivel azonban hatásukat leginkább évtizedek vagy életek távlatában éreztetik, javarészt láthatatlanságban maradnak, s csak az olyan „váratlan”, ám odabent jól előkészített sorsfordulókban mutatkoznak meg, amelyek gyökeresen új sínekre terelik életünk menetét.
Transzcendálj és ismerd meg Önvalódat
A Transzcendentális Meditáció kitűnő eszköze lehet annak, hogy feltárjuk és megéljük saját lényünknek e személyiségen túli tartományait. A rendszeres meditáció révén egyre jobban tudatosul bennünk a belső és a külső világ közötti párhuzam, ezzel együtt pedig feltárulnak a belső életünk és a külső események közötti összefüggések és mintázatok. Tudatosan megéljük, mit jelent az, hogy saját világegyetemünknek mi magunk vagyunk a középpontja, mely körül életünk minden eseménye és szereplője kering. Emellett megtapasztaljuk, hogy amint ez a centrum egyre összeszedettebbé és rendezettebbé válik, úgy lesz az általa kifejtett „vonzóerő” is nagyobb. E felismerések fényében az egyébként mind hatékonyabbá váló tudatos teremtés motivációja átértékelődik. Nem pillanatnyi léthelyzetünk jobbítása lesz a célunk, hanem a belső világunkat mozgató erők megértése, a velük való összhang megteremtése.
Ahogyan pedig a TM nyújtotta transzcendencia-élmény egyre szilárdabb alapot nyer életünkben, úgy kezd felsejleni életünk tisztán szellemi dimenziója. Ezáltal rálátást nyerünk a bennünk élő ezernyi arcú, formájú, végtelen sok vágyat, törekvést és ihletettséget hordozó kozmikus lényre, akinek roppant elméje legnagyobbrészt mély álomba merülve pihen. Éber és tudatos része azonban – kicsiny egyéniségünk – elven kapcsolatot tart fenn e lény összes álmával, hiszen maga sem más, mint ezeknek a testté és elmévé sűrűsödött teremtménye. Megformálónak és teremtőnek gondolja magát, ám javarészt ő maga is formája és teremtménye még nagyobb erőknek, melyek mélyén ott szunnyad a tiszta tudatosság határtalanságba olvadó horizontja, a „ki vagyok én?” kérdésre adott legvégső válasz: az Önvaló, a bennünk élő isteni szikra, minden teremtő aktivitás végső, csendes teremtője, melynek csupán játéka az a valóság, amelyet kicsiny lényünk egy kihívásokkal teli életként tapasztal meg.
(Az írás egy korábbi változata az Elixír magazinban jelent meg.)
