Ma reggel egy csodát éltem meg. Mi történt, kérdezed. Semmi különleges, mondhatnám, mégis, olyan fokú béke, öröm és határtalanság költözött a lelkembe, amely különleges ragyogásba öltöztetett mindent.
Nevezheted csodának is, ám e csodát hiába keresnénk a dolgok és történések között. Bennem született meg. Annak nyomán jött létre, ahogyan a lelkem mélyén élő csendes boldogság megelevenedett és kiáramlott a környezetembe.
Reggel, amikor meditáltam, és elmém visszatért saját forrása felé, egy olyan csendbe tértem, amely messze több volt a gondolatok forgatagának elnyugvásánál, a légzés teljes elcsendesedésénél.
Ez a csend izzott és forrt a benne lüktető, táncoló energiától.
Talán furcsának hangzik, amikor azt mondom, hogy ez a csend forró volt, de nem tudom jobban leírni azt, hogy egy mélységesen mély elnyugvás miként lehet egyszerre egy teljesen passzív állapot és egy élettel teli dinamizmus, amelyben benne lüktet minden lehetőség.
Amikor pedig felnyitottam a szemem, ez az örömmel teli, megelevenedett csend vitt bele olyan éberséget és mélységet az összes tapasztalásomba, amely szinte az extázisig fokozta az élményt.
Ahogyan a tudatosság bennem duzzadó hullámai keresztültörtek a kemény, kézzelfogható valóság határain, a máskor hideg, élettelen világ körülöttem képlékennyé, puhává vált. Éltettel, tudatossággal telt meg. Bőrömön éreztem a csendet, ujjaim a végtelenség szövetét simították. Vibráló gyönyörűséget lélegeztem, és tapintani tudtam magam körül a boldogság áramlását. Úgy éreztem, hogy testem határai porózussá válnak, s bár lábaim vittek egyik szobából a másikba, szinte úsztam a tudat körülöttem örvénylő tengerében.
Nem történt semmi különleges, mégis az öröm könnyei áztatták szemem.
Útmutatás hiányában az emberek többsége csupán azt tanulja meg élete folyamán, hogy a boldogságot és a beteljesedést a tapasztalati ingerek által kiváltott érzésekben keresse. Mindabban, amit szemünk, fülünk és érzékeink, valamint elménk közvetít. Ez pedig rendjén is van. Így működik e földi élet: elménk és érzékszerveink kifelé fordulnak, és a külső világgal kapcsolódnak.
Amit sajnos nem tanulunk meg, az az, hogy a tudatosságot befelé is fordíthatjuk, ahol az élet, az energia, az öröm, a tudatosság sokkal koncentráltabb. Minél mélyebbre merülünk, annál nagyobb teljességet tapasztalhatunk. Minél nagyobb a csend, annál nagyobb a boldogság megélésének képessége. Az elme és az érzékszervek közvetítette örömök csupán cseppek ahhoz az óceánnyi tiszta boldogsághoz képest, amely odabent, lényünk legbelső tartományában, elménk forrásánál szunnyad. Amikor teljesen és maradéktalanul befelé fordulunk, megmerülhetünk ebben az óceánban, a szat-csit-ánanda, a lét-tudat-boldogság határtalanságában, ahogyan India bölcsei nevezték.
Ám a folyamat itt még nem áll meg, a meditációnak nem az a célja, hogy naphosszat magunkba fordulva üljünk. Hanem az, hogy ezt a belső határtalanságot a mindennapi élet tapasztalataiba is kihozzuk. Hogy amikor teszünk-veszünk a világban, lényünk akkor is át legyen itatva a tudatosság és az öröm végtelenségével.
Ez a kitágult tudatosság, ez a felszíni tudatosság keretei közé átemelt, tiszta boldogsággal teli belső határtalanság ad egy olyan többletet minden egyes életrezdülésnek, amely a szokott tudatállapotok viszonyában szinte elképzelhetetlen teljesesség megtapasztalását jelenti. Bárhol, bármikor, akár a reggeli készülődés közepette. Vagy az élet összes percében és történésében.
Hát ez történt velem ma reggel.
Semmi különleges.
Mégis, ahogyan az ember a meditációt követően friss szemmel, kitágult tudatossággal tekint a dolgokra, akár a szokásos apró teendőkre, az elindíthatja benne új, eddig sosemvolt mélységek felfedezését, és elvezethet a magasabb tudatállapotok megtapasztalásáig. Ez teszi különlegessé a „semmi különleges”-t. Ez emeli a hétköznapi élet apró örömeit egészen az extázis határtalanságába. Nem a dolgok változnak, hanem a te szemed nyílik rá a csodára. Amely te magad vagy.
